|
|
Kategória: Szüléstörténetek Tündérkénk érkezéseDórika még alszik, így gondoltam, addig megírom a történetünket. Februárban pozitív lett a teszt. Nagyon boldogok voltunk. Annyira vártuk már, hogy a kezünkben tarthassuk a picurt. 2010. október 13-án eljött a nagy nap. Még most sem hiszem el, hogy itt van velem a kislányom. Bármikor magamhoz ölelhetem. Ez csodálatos érzés!Én meg csak néztem, nem értettem, mi történik. Mondtam neki, hogy nekem egy fájásom sincs. Mondta, hogy majd lesz. Mire felöltöztem megírta a beutalót az osztályra és közben kiosztotta a nőt, hogy ne beszéljen hülyeségeket, előbb nézze meg pl. a lábamat, hogy néz ki a sok víztől. Nem is szólt többet a nő. Mami kint várt, mondtam neki, hogy én innen már csak babával a kezemben megyek haza, megyünk a szülőszobára. Szegény, nem értette, elkezdett sírni. Hazaküldték, én közben hívtam a férjemet, aki még dolgozott. Mondtam neki hogy itt a nagy nap, jön a baba. Nagy csend lett a vonal végén, majd megkérdezte mikor? Mondtam most megyünk a szülőszobára, hozd a cuccokat. Fent csináltak NST-t, persze semmit nem mutatott, de a vérnyomásom még magas volt. Addigra a férjem is odaért. Délután 2-től este 9-ig óránként mérték a vérnyomásomat, szépen le is ment, addig mi sétáltunk a férjemmel. Azt mondták lehet még nem is lesz baba, de csinálnak még egy NST-t. A doki megnézte, és azt mondta kezdődik, menjek előkészítenek. Kirohantam a férjemnek szólni, hogy szülünk, nemsokára bejöhet. Addigra anyu is odaért, szegény sírt, mint a záporeső. Bementem, az előkészítés után beengedték a férjemet is. Az alternatív szülőszobába kerültünk. Rám kötötték az NST-t. Vártunk, aztán hozták az oxitocint. Utána egyszer csak eltűnt a szívhang. Megkeresték, de csak 80-at mutatott. Hívták a dokit, mire odaért már nem volt semmi gond. De én nagyon féltem, hogy valami baja van a picurnak, rettegtem. Doki mondta, hogy ez előfordul, nincs baj, de segít a babának, burkot repeszt. Akkor 3ujjnyira volt nyitva a méhszáj. Ez volt kb 11 órakor. Onnantól kezdődtek a fájások. Egyre keményebbek lettek. Ráültem a labdára, férjem mögém egy kisszékre. Mikor jött a fájás, belekapaszkodtam a kezébe, támaszkodtam a térdén. Nagyon fájt, néha már percenként jöttek és 40 mp-ig is tartottak. Azt hittem nem bírom ki. De a férjem sokat segített. Néha már elbóbiskoltam a fájások között, annyira fáradt voltam. Kérdeztem, hogy a gázt nem lehetne-e kipróbálni. Mondták, hogy lehet, de csak fekve. Fekve sokkal jobban fájt, a gáz meg annyit ért, mint halottnak a csók: semmit, szó szerint semmit, így félre is tettem. Aztán úgy éreztem wc-re kellene menni. A férjem szólt a szülésznőnek, aki jött, megvizsgált, és azt mondta erre vártunk. Kérdeztem mire? Azt mondta, ha jön a fájás kezdhetek nyomni, a baba elindult. Tettek valami magas párnát a csípőm alá, így még jobban fájt. 2 körül kezdtük. Mindent úgy csináltam, ahogy mondták. Mikor a baba feje kint volt, akkor azt hittem szétszakadok. És akkor jött a nehezítés. Fájáskor nem szabadott nyomni, csak utána. Az valami kegyetlen volt. Aztán láttam készülődnek, és akkor mondták, hogy két nyomás és kint a picur. Ez hatalmas erőt adott. Férjem persze végig segített, tartotta a hátamat. Egyszer csak azt éreztem, elmúlt a fájdalom és megláttam az ágy végében az én tündérkémet. Elkezdtem sírni, nevetni egyszerre. A férjemnek is folytak a könnyei. Elvágta a köldökzsinórt, kitisztították a baba légútjait és odaadták. Életem legcsodálatosabb pillanata volt, ahogy fogtam a babát, aki a hatalmas kék szemeivel pislogott rám, közben a férjem átölelt és mondta, hogy Nagyon-nagyon szeret. Utána elvitték Dórikát fürdetni, mérni, a párom velük ment. A méhlepény is kint volt öt percen belül. Közben a doki megnézett, bent volt egy kis repedés, két öltéssel összevarrta. Sikerült gátvédelemmel szülni. Dórika 10/10-es Apgarral, 57 cm-rel és 3520 grammal született. Utána visszahozták, jött egy csecsemős nővér, aki segített egyből megszoptatni. Evett szépen. Aztán elvitték kb. 30 perc után. Apa még velem lehetett 1 órát. Utána a saját lábamon átsétáltam az osztályra, de úgy hogy semmim nem fájt. Boldog voltam/vagyok. Reggel 8-kor hozták a kislányomat, ahogy megláttam elkezdtem sírni örömömben. Anyának lenni csodálatos érzés, de egyben nagy felelősség is. De minden fájdalmat megér ez a kis tündér. Bármennyiszer végigcsinálnám érte újra. És még valami:a férjemnek örökké hálás leszek, hogy ott volt és segített. Nélküle nem tudtam volna végigcsinálni. Nagyon szeretem őt!!! (A cikket beküldte: Mzsuka)
|