|
|
Kategória: Szüléstörténetek A harmadikDávid és Laura után nem szerettünk volna több gyermeket. Úgy gondoltuk, nekik megadunk mindent, ami tőlünk telik.Igaz, hogy bennem mindig is motoszkált a gondolat, hogy valamikor, majd évek múlva jó lenne még egy baba. Ez az idő előbb jött el, mint gondoltam volna. Teljesen véletlenül és váratlanul estem teherbe. Tudom, hogy nem szép, hogy ezt mondom, de nem repestünk a boldogságtól. Még csak két éve kezdtem el dolgozni hat év otthonlét, babázás után. Jó volt egy kicsit kiszakadni a taposómalomból, jó volt emberek között lenni. Megbeszéltük a férjemmel sok átsírt éjszaka után, hogy nem tartjuk meg. Én mindig is abortuszellenes voltam, úgyhogy a szívem szakadt meg, de sok mérlegelés után ezt a döntést hoztuk. Én titokban reménykedtem, hátha a férjem meggondolja magát. De nem így lett. Elmentem a vizsgálatokra. 8 hetes voltam, amikor egy éjszaka borzasztó görcsök törtek rám. Hánytam, a derekam és a hasam alja nagyon fájt. Egyből arra gondoltunk, hogy valószínűleg el fogok vetélni. Nem véreztem, csak görcsöltem, de nagyon. Kórház, ultrahang... A mai napig nem felejtem el, hogy egy doktornő ultrahangozott, aki miután meggyőződött róla, hogy nem vetélés miatt görcsölök, megkérdezte, hogy szeretném-e megnézni, hogyan ver a picurka szíve? Én azonnal rávágtam, hogy igen. És akkor megláttam ŐT! Láttam, ahogy ver a pici szíve...Élni akart! Kiderült, hogy vesekő okozta a görcsöket. Ahogy első éjszaka feküdtem a kórházi ágyban, megszületett bennem a gondolat, hogy nem érdekel mit szól a férjem, megtartom a babát. Ha kellek neki, akkor a gyerekkel együtt kell elfogadnia. Másnap, amikor bejött látogatni, megmondtam neki, hogy megtartom a picit. Nem örült neki. A 9 hónap alatt végig azt hajtogatta, hogy ha megszületik a baba, nem fog segíteni semmiben, úgyhogy így kell vállalnom. Nem érdekelt. Nem tudtam volna megválni Tőle. Ismét ahhoz a dokihoz jártam, akihez a Dávidékkal. Előre megbeszéltük, hogy tervezett császármetszés lesz, úgyhogy nem is aggódtam, hogy mikor szülök. Azt viszont eldöntöttük a férjemmel, hogy a császármetszés alatt elköttetem magam. Az orvosom is javasolta. 2007. március 24-re voltam kiírva. Papíron március 12-én befektetett a kórházba, de igazából csak 19-én foglaltam el az ágyamat. Most nem lépcsőztem, nem akartam, hogy beinduljon a szülés, vártam a műtétet. Kedd és csütörtök a műtéti nap nálunk, reménykedtem, hogy már 20-án meg is műtenek, mert hétfőn már az altatóorvossal is beszéltem. Nem így lett. 22-re voltam kiírva, műtétre. Egész éjjel nem aludtam. Búcsúztam a pocakomtól. Bencus minden mozgását belevéstem az emlékezetembe. Talán hajnalban tudtam csak kicsit elszundítani, de már reggel ötkor felébredtem. Már előző este összepakoltam a cuccaimat, úgyhogy az ágy szélén ülve vártam, hogy jöjjön értem a nővér 6 óra 30 perckor. Felmentünk a szülőszobába, adatismertetés, beöntés, borotválás, zuhanyzás. Bekötöttek egy infúziót, aminek a műtét kezdetére le kellett folynia. Nagyon lassan múltak a percek. 9-kor betoltak a műtőbe. 2007. március 22-én 9 óra 25 perckor 3500 grammal és 53 cm-rel megszületett Bence. A három császármetszésből, ez volt a legrosszabb. De megérte. Amikor kivitték megmutatni az apukájának, Ő elsírta magát. Természetesen nem tartotta a szavát, azzal kapcsolatban, hogy nem segít a Bence körül. Vele eszik, Ő fürdeti stb. Amennyire nem akarta, annyira szereti most, hogy megszületett. Mindenki szeme fénye! Most, ahogy felolvastam a férjemnek ezt a cikket, könnybe lábadt a szeme. Emlékezik... Arra, hogy akit annyira nem szeretett volna megtartani, most mennyit jelent neki... (A cikket beküldte: Anyuci macuci)
|