|
|
Kategória: Szüléstörténetek Megérkezett az én Kincsem, Joci!2009. augusztus 18-ra voltam kiírva. Gyakorlatilag egy panaszmentes terhességem volt, kivétel egy háromnapos szakaszt, amikor gyenge vérzés miatt a 19. héten be kellett feküdnöm a kórházba. Már akkor, az ügyeletes doki utalt rá, hogy kisfiam lesz. Először furcsa volt, hiszen én végig úgy éreztem, lány lesz, de a 20. héten a genetikai ultrahangon megállapították, hogy 100%-ig fiú. Nagyon boldog voltam, de a névvel kicsit még bajban voltunk. Rövid időn belül családtagról neveztük el babánkat.Aznap délután 15 órára kellett mennem az orvosomhoz. Kérdezte, hogy történt-e valami én pedig elújságoltam, hogy igen, és részletesen elmondtam neki, hogy mi volt. Következett egy vizsgálat. Nem volt éppen kellemes, de hatásos volt. Még a beszélgetés alatt jött egy-két fájás. Volt választásom, hogy hazajöhetek, de akár ott is maradhatok. Én amellett döntöttem, hogy haza szeretnék jönni. Mondta az orvos, hogy rendben, de este 19 órára menjek vissza a cuccaimmal együtt. Ha nem is szülünk, de megfigyelnek. Félúton hazafelé 10 perces fájásaim voltak. Nem erősek, de megfelelően éreztem és a derekam is nehéz volt. Még leültem a számítógéphez és Andrissal (kisfiam leendő keresztapja) beszélgettem. Elmondtam neki, hogy estére be kell mennem, meg rövidesen baba lesz. Megbeszéltük, hogy nem jön azonnal látogatni, hanem egy nappal később, mert nem lehet tudni, hogy mennyire visel meg a szülés, és nem akartam elviselhetetlen lenni senkivel. Persze szegény nagyon furcsának találta, hogy milyen jól elviccelődök. Közben megérkezett a barátnőm is, akivel megbeszéltük, hogy eljön velem és ott lesz mellettem végig. De szigorúan kikötöttem neki, hogy amikor már szülés van, akkor kizárólag a fejem mellett lehet és csak engem, illetve az ablakon kifelé bámulhat, a lenti eseményeket nem nézheti. Nevettünk és mondta rendben van. Akkor még elmentem lezuhanyozni, Kriszti pedig közben kérte, hogy szóljak mikor érzek fájásokat. Én pedig szóltam, amikor éreztem. Na hát rövid időn belül veszekedősre fogta és kérte induljunk, vagy hívjunk taxit, mert nagyon sűrűek az összehúzódások és biztonságos helyen szeretne tudni. Mondtam, rendben van, ha annyira akarja induljunk el, de kizárólag gyalog. A leghosszabb úton is 10 perc volt tőlünk a kórház, persze mi a legrövidebben mentünk, szépen lassan. Kicsit nevetségesen festettünk, ahogy vonulunk. Én vihorásztam, Kriszti pedig tiszta ideg volt és végig a kezében volt a telefonja, hátha taxit, illetve mentőt kell hívni. Beérve a kórház aulájába kikötöttem, hogy én nem liftezek. Szépen felgyalogoltam a 3.-ra, mert azt hittem, hogy lesz valami eredménye. Hát koppantam, mert semmi. Csak a folyamatos összehúzódások. Szépen, 18 óra 00 perckor ott voltam a szülőszoba ajtajánál és csengettem. Éppen ügyeletben volt az orvosom és nagyot nézett, hogy mit keresek ott olyan korán. Kriszti beárult, hogy milyen sűrűek a fájások, meg hogy meddig tart. Na akkor cuccaimmal szépen be, kaptam kórházi ruhát, utána vizsgálat. Hát nem volt jó érzés, de muszáj volt. Utána jött a szülésznő és kaptam a beöntést. Nem vészes, de azért ha nem muszáj, nem kérem sűrűn. Borotválni hála az égnek nem kellett, mert igyekeztem itthon elrendezni. Nem akartam, hogy ott kínozzanak meg, bár alig tudtam mit csinálok. Igen, a nagy has miatt nem lát az ember lánya. Na akkor utána bekísértek az ágyhoz. CTG-re kötöttek. Aztán jöttek felvenni az adatokat, én pedig még mindig nagyon jól éreztem magam, bár már kezdtem ideges lenni egy kicsit. Valamikor úgy 18.30 körül jött az orvosom és burkot repesztett. Na hát az nem volt semmi. Azt hittem leugrok az ágyról és elszaladok (persze ha nem fájt volna annyira). Később egy kicsit szabad volt felállni és sétálni. Addigra már Kriszti is bejöhetett hozzám. Beszélgettünk, de én már egyre idegesebb voltam, és ahogy éreztem a fájásokat, elment minden jókedvem. Kriszti nagyon aranyos volt és biztatott, támogatott. Sétálás közben háromszor éreztem úgy, mintha ki akarna pottyanni a babám. De persze nem jött még. Aztán kb. 20 perc után mondták, feküdjek le és bekötik az infúziót. Na igen, hát kellett nekem előre örülni itthon, hogy milyen könnyű szülni. Az oxitocyn után azt hittem megbolondulok. Nem bírtam nagyon sokáig és kértem is az EDA-t. Na persze, előtte még kellett valami más amit kaptam, annak az ideje 1 óra volt, utána megkönyörültek rajtam és érzéstelenítettek. Boldog voltam, hogy nem fáj már. Éreztem, de nem fájt, ahogy időnként jött egy-egy összehúzódás. Bár mindenre emlékszem, az időpontok valahogy mégis kimaradtak, így ezt már nem tudom leírni pontosan. Viszont a történések elevenen élnek bennem. Kriszti 21.30 körül bejött elköszönni és jött helyette Apa. Igen, mindenki meghökkent, de hát ha édesanyámnak hiába szóltam, Krisztit pedig sürgősen hazahívták… Na nem ez a lényeg. Szóval jött a váltás. Beszélgettünk sok mindenről, közben ketten megszültek a szomszédban. Nem volt egy nagy öröm végig hallgatni. Az első nő, aki megszült, ő kb. velem egy időben feküdt be. Neki könnyű szülése volt, bár hangos. A másik nő nagyon sokat szenvedett és kevés energiája volt, ha jól hallottam végül vákuummal kellett a babát kisegíteni. De nekik is sikerült. Én kaptam még 2 adag EDA-t, majd augusztus 12-én hajnali fél 3-kor egy főorvost. Addigra a harmadik adag érzéstelenítés hatása is kiment, én pedig fáradt voltam. Szerettem volna már túl lenni a szülésemen. Végig azt hajtogattam, hogy a szülést megélni kell, nem szenvedésnek felfogni, de amikor jött egy-egy erős fájás, akkor azért nem tudtam magamon uralkodni. Jocuska nem akart jönni, pedig én vártam őt nagyon. Fájásoknál beilleszkedett a kis feje, de ahogy vége volt visszacsúszott. Kb. 23 órakor tarthattam három ujjnyinál, de azután nem tágult tovább a méhszáj, ezért kérték a főorvost. Ő mondta azt 3 óra 5 perckor, hogy császármetszés. Egy világ omlott bennem össze, de addigra már inkább nem is bántam, csak szűnne meg a fájdalom és láthatnám már a babámat. Kaptam kis sós vizet inni, bekötötték a katétert, majd áttoltak a műtőbe. Ott már majdnem minden percben elaludtam, alig bírtam magam tartani. Közben megkaptam az epidurált, két zsákot a lábamra, elfektettek, aztán átraktak a műtőasztalra. Kaptam a fejem elé paravánt, meg az orromba pici csövet. Azt mondták friss hegyi levegőt fogok érezni. Hát ja, nehéz volt alkalmazkodni, így kb. az első pillanatban azt hittem megfulladok, de aztán hozzászoktam. Hirtelen mellig elzsibbadtam, de nem bírtam beszélni sem. Néha nyögtem valamit beszéd gyanánt, de inkább hallgattam. Hallgattam, ahogyan kiveszik a babát, valami iszonyú undorító szívó hangot, majd egyszer csak felsírt az én kicsikém. És mérhetetlenül boldog voltam. Ott a műtőasztalon fekve, kiterítve, felvágva hirtelen nem tudtam elhinni, hogy ANYA lettem. Pedig úgy lett. Még ott megkérdezték a Kisfiam nevét, mondtam József Bendegúz. Megdicsérték, hogy milyen szép magyaros neve van, majd mindenki gratulált. Mikor mindennel végeztek, akkor láthattam őt. Nehéz volt kinyitnom a szemem, mert nagyon szerettem volna aludni és fáradt is voltam, de soha nem felejtem el, amikor megsimogattam az én kis Cseppem arcát, mondtam neki „Szia, de szép vagy!” Ő pedig dobott nekem egy fél mosolyt. Hatalmas öröm volt számomra, hogy életet adhattam az én kis Egyetlenemnek, aki 2009. augusztus 12-én hajnali 3 óra 47 perckor 3000 grammal és 50 cm-rel, 10/10 Apgarral látta meg a műtő lámpáinak világát. Így visszagondolva azt hiszem, bátran mondhatom, hogy bár császároztak, de sikerült megélnem a szülés örömeit, amellett, hogy időnként inkább szenvedtem. Szeretném, ha a második babámnál menne a természetes szülés. Most már tudom, hogy határozottan tartani fogom magam a megélni, nem megszenvedni elvhez. Mert nincs annál szebb és boldogabb dolog egy nő életében, mint amikor anyává válik, új életet adhat. (A cikket beküldte: Kriszti1212)
|