Kategória: Szüléstörténetek

Második kis csodám születése.

Kislányomat fiatalon, szerelemből vállaltuk a párommal. 2002 áprilisában született, és életünk legjobb döntése volt. A szülés akkor nagyon megviselt, és nehezen viseltem a gyermekágyi időszakot is. Nem gondoltam volna, hogy valaha még szülni fogok... aztán mégis. Hat év után 2008 augusztusában pozitív tesztet tarthattam ismét a kezemben. Már kicsit érettebb fejjel vállaltuk ezt a babát... És semmi sem úgy sikerült, ahogy azt gondoltuk.

Ismét babát vártam. Nagyon boldog voltam, de már tudtam, hogy mit vállalok, fel voltam készülve a megpróbáltatásokra. Még élénken élt bennem a szülési fájdalom, én nem felejtettem el. Elhatároztam, hogy ezúttal epidurális fájdalomcsillapítást fogok kérni a szülésnél. A 18. héten kiderült, hogy most kisfiút hordok a szívem alatt. Kicsit furcsa volt, de nagyon örültem neki. Most is volt kajaundor, hányinger, de már nem ájultam el, mint annak idején a kislányommal. Jobban viseltem a terhességi rosszulléteket, de tovább tartottak. A 7. héttől a 17. hétig.
2009. április 8-ra voltam kiírva. Április 9-én bementünk a férjemmel reggel CTG-re a kórházba. Előtte már napok óta olyan érzésem volt, mintha a baba oldalra fordult volna. Mondtam is reggel a szülésznőmnek, Ritának. (Egy angyal.) Erre ő soron kívül elküldött ultrahangra. (Utólag is köszönet neki.) Ott megállapították, hogy a baba arctartásban fekszik, vagyis a feje nem illeszkedik rendesen a méhszájnál. A szülésznőm azonnal riasztotta az orvosomat, meg a főorvost, és nekiálltak vizsgálni. Nagyon fájt. A főorvos mindhárom ujját belenyomta a méhszájamba, és mondta is, hogy háromujjnyira nyitva vagyok. Ennek azért örültem, mert eddig csak jósló fájásaim voltak. A dokim aggódott az arctartás miatt, és megbeszéltük, hogy másnap reggel ebből mindenképpen baba lesz. Lehet, hogy császárral. Megbeszéltük, hogy másnap reggel megindítják a szülést, hátha a fájások hatására beilleszkedik rendesen a baba feje. Csodálkoztam, hogy hazaküldenek háromujjnyi tágulattal, beilleszkedési rendellenességgel. De sajnos nem volt hely a kórházban, és a főorvos nem engedélyezte az azonnali császárt.
Mondták, hogyha bármi lenne este, azonnal üljünk autóba és menjünk be az ügyeletre. Rossz érzéssel hagytuk el a kórházat. Kiböjtölve a másnap reggelt (nem történt semmi), kissé idegesen jelentkeztem a szülőszobán. Felvettek, és be is költöztettek az egyik szülőszobába. Megérkezett a dokim és a szülésznőm is. Megvizsgáltak, még mindig háromujjnyi volt. Ekkor felhelyeztek zselét a méhszájamra. Ott feküdtem, beszélgettem a férjemmel. Semmi fájásom nem volt. Egy óra múlva, reggel fél kilenckor az orvosom burkot repesztett, hátha attól beindul a szülés, és a baba feje is beáll. Éreztem a meleg (szinte forró) magzatvizet, ahogy végigcsorgott a combomon. És ekkor a doki kapkodni kezdett, mert kiderült hogy meconiumos volt a magzatvíz, vagyis a baba belekakilt. Rögtön sokan lettek a szobában, többen megvizsgáltak, és végül kimondták a végítéletet. MEG KELL CSÁSZÁROZNI. Abban a pillanatban nem is bántam. Inkább megkönnyebbültem.
Szaladtak velem a műtőbe, én csak vonszoltam magam, lepedő a lábam közé csapva. A műtő elég rideg volt, tele zöld ruhás emberrel. Az aneszteziológus egy tündéri fiatal nő volt, nagyon kedvesen foglalkozott velem, mindent elmagyarázott. Vért vettek…stb. Én meg ott ültem a műtőasztalon, és... Jöttek azok a bizonyos fájások. Alig tudtam uralkodni magamon. Segélykérően néztem a körülöttem lévő zöldruhásokra "Jönnek a fájások" mondtam nekik, de senki sem mozdult, csak néztek rám mereven. Ekkor a fogadott szülésznőm hirtelen ott volt mellettem és megfogta a kezemet. Szorongattam a kezét, minden fájás alatt. Nem akartam már mást, csak, hogy adják be azt az epidurált. Végre szólt az anesztes, hogy sikerült, beszúrta a tűt. Lefektettek, az ágy emelkedni kezdett, sürgés-forgás… és jött egy fájás. "Fáj a hasam!" kiáltottam. Mondták, hogy igen, mert még nem hatott az epidruál. Jó fejek, gondoltam. Aztán szépen melegség öntött el, és egészen nyakig lezsibbadtam. Igen, nyakig, a kezemet sem tudtam mozdítani. Jaj de megkönnyebbültem. De utána meg rögtön hánynom kellett. Mondták, hogy ez is természetes, hányjak nyugodtan. Szörnyű volt, közben csak a nyakam rándult. Végre bejöhetett a férjem. És már kezdték is.
A műtét alatt semmi fájdalmat nem éreztem, alig vártam, hogy meglássuk a babánkat. Azt éreztem, hogy nyúznak, meg matatnak, de inkább érdekes volt. Végre hallottam és éreztem is, hogy megszületett a babánk. 2009. 04. 10-én 9 óra 22 perckor, 3350 grammal, és 50 cm-rel megszületett a kisfiúnk, Márk. Futólag mutatták meg, de tökéletes volt. Fantasztikus érzés volt, pedig nem tették a hasamra, ahogy annak idején a kislányomat.
Apa vele ment, megnézte, ahogy lefürdetik. Utána visszahozták egy puszira. A buksijára adtam puszit, és annyira puha és illatos volt, hogy fantasztikus. Boldog voltam. Márk kapott egy kis antibiotikumot a magzatvíz miatt. A köldökzsinór egyszer a nyakára volt tekeredve. És arctartásban feküdt a pocimban.
Ez a szülés számomra sokkal kellemesebb élmény, mint a hét évvel ezelőtti. A császár után nagyon fitt voltam. Nem fájt annyira a seb sem. Pénteken műtöttek és vasárnap már itthon voltam! Minden jó, ha vége jó. Nem így terveztük ezt a szülést, de nem bánom, hogy így alakult. Négyen lettünk, és így kerek a világ.

(A cikket beküldte: Vikuc)

Zotya csomag érkezése
2009. 05. 05-én megszületett a második kincsem: Zoltán Márk. Nem volt könnyű szülésem most sem, de már kezdek belejönni. Már Kírcsi után is azt mondtam többet soha nem szülök, most meg pláne! De aztán már foglalkoztat a gondolat egy 3. babáról. »

Tényleg annyira csodálatos a terhesség?
Mindenki ódákat zeng a csodálatos terhességről, de van, aki másként éli meg. Mint én... Vagy csak senki nem beszél róla, mert tabutémának számít és szégyennek... Mindenesetre én beszélek róla, még ha közfelháborodást is fog okozni. »