|
|
Kategória: Szüléstörténetek Arni baba születéseÉs megtörtént a csoda, 2011. október 28-án pozitívat teszteltem, 3 év várakozás után. Tényleg igaz, életünkben mindig akkor történnek a legnagyobb csodák mikor nem is számítunk rájuk... :) majd 9 hónap múlva, 2012.07.01-én megszületett az én drága kisfiam Arnold.Aztán elkezdődött az a bizonyos csodálatos 9 hónap. Minden nap boldogan simogattam a pocakomat. Utolsó két hétben sajnos toxémiás lettem, így egy hetet töltöttem kórházban melyben egyetlen egy jó dolog volt, hogy a barátnőmmel töltöttem egy egész hetet, aki szintén pocakos volt. Szerencsére nem kellett szülésig kórházban maradni, így hazajöhettem. Telt az idő.. szülés előtt nem nagyon akart mozogni a babám. Ctg-n ébresztgették, megrázták, de semmi. Én éreztem, hogy mocorog, de nagyon apró kis mozdulatok voltak ezek. A doki is kezdett aggódni. Minden nap mennem kellett uh-ra, ctg-re. Aztán eljött a nagy nap! 2012.06.30-án reggel vizsgálatra mentem a kórházba. A doki akkor reggel leválasztotta a magzatburkot a méhszájról. Jellemezni sem tudom, mennyire fájdalmas dolog, de tudtam, hogy szükség van rá, mert valami nem jó odabent a kisbabámmal. Aztán haza mentem. Délután még megfőztem, összepakoltam. Öt óra felé lefeküdtem szundikálni, majd 17:50-kor arra ébredtem, jött egy fájás. Ismerős volt, hogy ez biztos fájás, mert két nappal ez előtt, már ugye voltak jósló fájások. Nem foglalkoztam vele, hiszen gondoltam, még bőven van idő, aztán 10 perc eltelt és jött a következő, 10 perc múlva a következő... ez így ment 18:30-ig, nem telt el sok idő átváltott 5 percesre. Néztem az órát, stopperrel pedig, hogy milyen hosszúak a fájások, másfél percig simán kitartottak. Akkor kezdtem felfogni, hogy nincs mese! Arni baba kiakar bújni. Mondtam a páromnak, hogy szedje össze a cuccokat, én addig lezuhanyzom. 19:30-ra a kórházban voltunk. Ctg-re tettek, és szépen látszódott, hogy bizony, jönnek a fájások. A dokim megvizsgált, és kerek szemekkel mondta, hogy, szép sunyiba bő 3 ujjnyira nyitva vagyunk, úgyhogy nyomás a szülőszoba. Fura volt, hogy egyáltalán nem féltem, hogy nem voltam ideges. Teljesen nyugodt voltam. A doki megrepesztette a burkot, ami picit sem fájt! Egyáltalán nem éreztem semmit belőle. Aztán kiszaladtam a váróba a férjemért, hogy jöjjön, mert burkot repesztettek. Nézett rám, láttam az arcán a kétségbeesést, rendesen leizzadt! :) Átmentünk a szülőszobára, aztán rám tették a ctg gépet, kaptam infúziót, meg oxitocint. Nah.. az oxitocin megtette hatását, mert némelyik fájásnál kiszorítottam a férjem kezéből a vért is! Ketten voltunk ugye a szobában vajúdás alatt, és ő mindig mondta nekem, hogy milyen erős a fájás, és készüljek, mert a gépen ő előbb látta, hogy kezdődik a fájás, mint én éreztem volna. Aztán bejött a doki, megnézett, mondta, hogy nagyon jól haladunk, már eltűnt teljesen a méhszáj, és ha kérek EDA-t akkor szóljak, mert beköti. Mondtam, hogy, akkor most szólok, mert némelyik fájásnál azt hittem kiugrik a szemem! Tartottam az EDA-tól, pedig nem is fáj, mikor bekötik és nagyon gyorsan hat. Innentől megint gyűjthettem az erőt, és nem a fájások átvészelésére kellett felhasználnom. Aztán éjfél múlt, és negyed egy felé, éreztem, hogy nyomnom kell, tudtam, hogy most már mindjárt vége, és megfoghatom a fiamat. Doki nézte, hogy állunk, és mondta, hogy ő már látja a fejét! Megkért, hogy, innentől figyeljek a szülésznőre, mert ő fog nekem segíteni. Kezdődtek a tolófájások, szem becsuk, nagy levegő, és nyomni, ahogy csak bírom, ezt háromszor egymás után! Kétszer csináltuk végig, mikor a szülésznő szólt, hogy kint van a feje! Gondoltam magamban, hála a jó égnek! Aztán a doki mondta, hogy kicsit besegít. Mert kezdett leesni Arni szívhangja. Aztán újra jött a tolófájás, a doki a gyomromba könyökölt. És második nekifutásra 2012.07.01. 00:43 perckor 2700 g-mal és 48 cm-el megszületett kis fiam Arnold! :))) Rám tették... az érzés, hogy ott tartom a kezemben azt a kis csepp embert, akinek én adtam életet... azt hiszem ez leírhatatlan. Aztán a férjemnek szóltak, hogy vágja el a köldökzsinórt. Arnit rendbe tették és apukája kezébe nyomták. A doki mondta, hogy most már tudja, mi volt az oka, hogy nem mozgott a fiam. Egy csomót kötött a köldökzsinórjára! Isteni szerencse, hogy nem húzta meg erősebben... mert akkor nagyon-nagy baj lehetett volna. Hálát adtam a fentieknek érte, hogy vigyáztak rá odabent, és egészségesen született, és nem történt baja. Így született meg az én drága kisfiam. És valóban, mi eddig álom volt, most mind enyém! (A cikket beküldte: pillangó28)
|