|
|
Kategória: A terméketlenségről A mi csodánk (az első és egyben sikeres inszeminációnk)Az első és egyben sikeres inszeminációnk történetét írtam meg, ami 9 éve kezdődött, de mindig is nagyon vágytam gyerekre/gyerekekre.2008-ban kezdtük el férjemmel a kivizsgálásokat, egy PCT teszt elvégzése után kiderült, hogy nekem túl sűrű a méhnyaknyákom, s szinte egy életképes sperma sincs a látótérben. Az orvosom inszeminációt javasolt. Csodák csodájára (amiben feltétlenül hiszek) rögtön az első inszeminációnk sikeres volt. 2008. szeptember 26-án született meg Máté nevű kisfiam, akinek nagyon szeretnénk majd egy kistestvért is. De valakinek te jelented magát a világot.” Történetem 1999-re nyúlik vissza. Akkor mentem férjhez (először). Mint minden nőnek, nekem is az lebegett a szemem előtt, hogy egy-két év múlva már én is anyuka lehetek, leszek. Ez volt életem legfőbb vágya. Mivel gyerekek közt dolgozom, ez a vágy mindennap csak erősödött bennem. De nem így lett. Éveken át minden hónapban reménykedtem, hogy hátha nem fog megjönni a mensim, és én is kisbabát várok, mint körülöttem annyi, de annyi asszony. 2001-ben a nőgyógyászom talált egy kinövést a méhnyakon, amit a végén műtéti úton el kellett távolítani. Akkor ő azt mondta: rákmegelőző műtét… Ekkor azt a tanácsot kaptam, mielőbb próbálkozzunk a teherbeeséssel, mert ki tudja, mi lesz ennek a műtétnek a hosszú távú kimenetele. Mivel ekkor már két éve házas voltam, a doktor úr javasolta a hőmérőzést. 6 hónapig minden nap mértem a hőmet, közben próbálkoztunk, de nem jártunk sikerrel. Kiderült, nincs peteérésem, sőt a doki szerint kicsi a méhem, ezért biztos, hogy nehezebb lesz a teherbeesés, mint a nagy átlagnak. Kis kihagyásokkal kétszer hat hónapig szedtem a Clostilbegyt nevű gyógyszert, ami a peteérést segíti elő. Ezzel az volt a baj, hogy közben nem is néztek UH-ot. Nem sikerült így sem. Persze nem is sikerülhetett… Az évek teltek, a házasságom ez idő alatt megromlott. Elég legyen annyi, a végére kiderült: a férjem nem is akar gyereket (kár volt hét évet elvesztegetnem, hiszen ekkor már 32 éves voltam). Kis idő elteltével megismerkedtem az én drága kisfiam édesapjával, akivel csak pár hónapig védekeztünk. Eltelt két év, amikor 2007. tavaszán úgy döntöttünk, elindulunk, és kivizsgáltatjuk magunkat, mert gyermeket szeretnénk, de spontán nem akar sikerülni. A kivizsgálások során kiderült, hogy minden eredményünk tökéletes, így a hormonvizsgálat jó (a ciklus 3. és 21. napján vettek vért), a petevezetők átjárhatóak (HSG útján nézték meg), a párom tökéletes spermaképpel rendelkezik. Egyedül a peteérésre kellett rásegíteni, de gyógyszerrel az is nagyon szépen alakult, minden hónapban volt 2-3 érett tüszőm. A teherbeesés mégsem sikerült. 6 hónapnyi gyógyszerszedés (Clostilbegyt), küzdelem, hőmérőzés, kiborulás, sírás, kb. 10 kg hízás után az addigi kezelőorvosom széttárta a karját, hogy nem érti, miért nem sikerül a teherbeesés. Pedig mi mindent, de mindent megtettünk a cél érdekében. Tudatosan próbáltam készülni a terhességre, sokat pihentem, sportoltam, próbáltam egészségesen étkezni, vitaminokat szedtem, na és meghallgattam mindenki jó tanácsait. Ami nehezítette a dolgot, hogy a doki nem igazán lopta be magát a szívünkbe, nem szerettem hozzá járni, nem fordított kellő figyelmet rám (vagy csak túl érzékenyen érintett már minden apróság). Októberben - saját kérésemre - kiírta nekem a Gynevac nevű injekciót, amiről sok jót hallottam. Sok-sok meddő (és nem meddő) nőn segített már. Úgy voltam vele, ártani semmiképp nem fog, amit az orvos is csak megerősített. Csak ajánlani tudom mindenkinek! Az injekciókúrát 10 naponta adattam be magamnak, október elején kezdtem, november végén fejeztem be. A novemberi ciklusban közölte az orvos, ha a következő hónapban sem sikerül a teherbeesés, akkor átküld a klinika meddőségi szakrendelőjébe egy PCT vizsgálatra. Én kértem, hogy küldjön már most, ne várjuk meg ezt az egy hónapot sem, de nem engedett a kérésemnek. A PCT vizsgálat annyit jelent, hogy együttlét után pár órával megnézik, hogy a méhnyakon vannak-e életképes spermák, illetve azok átjutnak-e a méhnyaknyákon. Nagyon egyszerűnek tűnő, fájdalommentes vizsgálat, hasonlít a rákszűrésre, csak annál jóval rövidebb ideig tart. Itt kiderült, hogy nekem túl sűrű a méhnyaknyákom, s szinte egy életképes sperma sincs a látótérben. Ekkor az orvos azt mondta, tekintettel a koromra is, hogy ne is próbálkozgassunk tovább spontán, inszeminációt javasol. Mindez december 28-án volt. Felvilágosított az ezzel járó kezelésekről, adott róla tájékoztatót, s mondta, ha megjön a mensi, a 3. napján fog várni vérvételre, ahol hormonszintet néznek. Ha az rendben van, akkor bele is vághatunk. A klinikai orvos és az asszisztense is nagyon kedvesek voltak, s ekkor éreztem először azt, hogy itt segíteni fognak rajtunk. Január 11-én jött meg a menstruációm, 14-én voltam vérvételen. Hála istennek, minden rendben volt az eredményemben, így ki is írták a gyógyszereket, injekciókat. A hormoninjekciót hasfalba kellett beadni, amitől kicsit féltem, de a cél érdekében mindent elviseltem. A ciklus 12. napján voltam a következő orvosi vizsgálaton, ami vérvétel és UH volt. 4 érett tüszőm lett. Ekkor kiírták a tüszőrepesztő szurit, s megbeszéltük, hogy január 25-én lesz az inszemináció. Rengeteg dolgot olvastam az inszeminációról, bekapcsolódtam egy ezzel kapcsolatos fórumba is itt a Hoxán, sokat beszélgettem sorstársakkal. Magától az inszeminációtól nem féltem. Találtam olyan önzetlen személyeket, akik bátorítottak, tanácsokat adtak, ami talán segített a sikerességben. És hittem az egészben, persze egészséges módon! Ettől függetlenül, sokan mondták, hogy az első inszemináció csak „bemelegítés”, inkább úgy álljak hozzá, hogy nem fog sikerülni, és esetleg, ha mégis, akkor lehet örülni, mert ez ritka eset. Január 25-én 11.45 körül hozták a kikezelt spermákat, behívtak a rendelőbe, s kb. 5 perc múlva már bennem keresték a spermák a maguknak kijelölt utat. Fél óra pihenés után felkelhettem. A doki borzasztó kedves volt, mindent mondott, hogy éppen mit csinál, abszolút fájdalommentes volt az egész. A hasam nagyon fájt, amire az asszisztensnő azt mondta, ez csak jó, hadd fájjon, ez azt jelentheti, hogy épp a peteérésem zajlik. Nekem meg ez kellett. Az inszemináció után 3 napig pihentem, tömtem magamba a sok fehérjét, rengeteget ittam (szénsavmentes ásványvizet). És reménykedtem. Nem mondom, volt, amikor elvesztettem a hitemet, máskor viszont csak reménykedtem a sikerben, s úgy voltam vele, ahogy biztattak, ha nem sikerül, megyünk tovább. S kitartóan imádkoztam a jó istenhez! Elvileg február 11-e körül kellett volna - ahogy mi mondjuk - nem megjönnie. Nem jött meg, sem 12-én, sem 13-án. Így hosszas tépelődés után 13-án reggel, miután a párocskám elment dolgozni, remegő kezekkel elővettem egy terhességi tesztet. Megtettem a szükséges előkészületeket, s néztem, mi történik. Alig akartam hinni a szememnek, szinte azonnal megjelent a második csík az első után. A poharat meg fognom kellett, mivel kicsit kevesebb lett a vizelet, de ahogy megláttam a második csíkot, olyan erős kézremegés, sírás, örömujjongás jött rám, mint még soha. Csodálatos, leírhatatlan érzés volt, s ekkor úgy éreztem, ez nem lehet becsapás. Ennyi év megpróbáltatás után, végre tényleg megvan a két csík!!! Borzasztóan örült a férjem is. A munkahelyemen (suli) a közvetlen kolléganőm tudta, hogy tesztelni fogok, mikor meglátott én csak bólintottam, hogy igen, ő a nyakamba ugrott, a gyerekek meg nem tudták hova tenni, hogy mi bajunk lehet. Sírtunk örömünkben. Ez szerdai nap volt. Pénteken bementem az orvosomhoz, bár aznap reggel azért újabb tesztet csináltam, amin kicsit halványabb volt a második csík. Arra jó volt, hogy eléggé ideges lettem, de az meg csak biztató volt, hogy nem jött meg. Azokban a napokban, sűrűbben jártam wc-re, mint bármikor, és mindig vigyorogva jöttem ki, hogy hurrá, nem jött meg. Pénteken az UH-os papíron ez állt: terhesség jelei láthatóak. Tehát a baba még nem látszódott, de minden jel arra utalt, hogy igenis, ez terhesség. Egy kedves barátnőm jött velem, hogy ő tudja meg a jó hírt először. Az orvosom is majd kibújt a bőréből, mert valóban ritka dolog az, hogy az első inszemináció sikeres lesz. DE SIKERÜLT, s ez a lényeg. Ellátott mindenféle jó tanácsokkal, sok pihenés, vitaminok, táppénz. A terhességem nem volt zökkenőmentes, az elején elég sokat fájdogált a hasam. Ez elmúlt, akkor jött az AFP, aminek egy eredményrésze nem lett jó, egy hetet izgultunk ekkor is, hála Istennek semmi gond nem volt a babával. Ezután kiderült, hogy a méhlepényem fedi a méhszájat, ami veszélyt jelenthet a babára és mamára egyaránt, így szigorú fekvést javasoltak. Majd a 24. heti cukorterheléses vizsgálat eredménye magas cukrot mutatott, emiatt be kellett feküdnöm a kórházba egy napos kivizsgálásra. Teljesen tökéletes volt az eredményem. Másnap hazaengedtek, de még aznap éjszaka begörcsöltem, így nagyon gyorsan „visszaszáguldottunk” a klinikára (főleg a méhlepény miatt). Innentől kezdve 12 hétig a klinika vendégszeretetét élvezhettem, mivel a méhlepényem nem mozdult el a méhszájtól (bár ekkor már azt mondták, hogy jobb, hogy nem mozog..). A lényeg, hogy a mi drága kisfiunk, Máté a terhességem 37. hetében, 2008. szeptember 26-án, teljesen egészségesen jött a világra, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretünk. Mindketten. Apa és anya egyaránt. Mindig azért imádkoztam, hogy csak egy gyermeket adjon a jó Isten, de milyen „telhetetlen” is az ember! Csak jó lenne egy tesó ennek a drága fiúcskának! Menni fogunk érte, harcolni fogunk ő érte is, mint Mátéért tettük, hacsak nem sikerül spontán. Kedves Sorstársaim! Remélem, történetünk hitet és erőt ad nektek abban, hogy ezt a küzdelmet soha nem szabad feladni. Küzdeni kell érte, bármi áron. Mert megéri. Sok sikert és kitartást kívánok ehhez mindannyiótoknak (nem utolsó sorban majd magunknak is)! (A cikket beküldte: bbeus73)
|