|
|
Kategória: Szüléstörténetek Végre megszületett a babám: PetraOlyan régóta vártam erre, hogy szinte el sem hittem, hogy terhes lettem, majd elrepült az a 9 hónap és eljött a nagy nap!Mielőtt az egész elkezdődött volna, sokszor azt hittem fájásaim vannak, de mivel mindenhol azt írták, hogy azok a fájások semmihez nem hasonlíthatók, vártam...egészen november 16. estig... Azt mondta szépen meg fogok szülni, csak az a kérdés, hogy mikor. A vizsgálat eredménye: CG:2111 lett, aminek otthon utána néztem: nyitott a méhszáj, ez az utolsó előtti állapot! Mellékesen hozzátette, hogy 19-ére voltam kiírva, onnantól naponta CTG és ha nem szülök meg addig, akkor legkésőbb 23-én befektet. Itt kicsit már elkezdtem izgulni! Hazamentem, kicsit kiakadtam, hogy mi lesz már, de nem éreztem semmi különöset! Délután viszont egy kevés alvadt vér távozott belőlem, megijedtem, így bementünk a kórházba, ahol azt mondták valószínűleg a délelőtti vizsgálattól véreztem be kicsit és attól van, de azért menjünk fel a szülőszobára és csinálnak egy CTG-t. Fél órán át voltam a gépen, nem mutatott különösebben fájástevékenységet, így hazamentünk. Este tévéztünk apával, de a biztonság kedvéért az utazótáskát már bent hagytuk a kocsiban. 3/4 9 körül már valami furcsa volt, 3/4 10-től pedig szinte már egyfolytában az órát néztem, 5 percenként jelentkező kis ideig tartó "fájogatásaim" voltak, egy idő után azonban megszűnni látszottak, így elgondolkodtam, hogy ez még talán mindig nem az, amire én várok...így elmentünk aludni 1/4 12-kor. Épp azért, mert azt hittem téves riasztás, nem is szóltam apának. Éjjel azonban 3/4 2-kor felébredtem, elmentem wc-re, ismét alvadt vért találtam, ami most már ijesztőbb méreteket öltött, plusz enyhe fájásaim voltak (amit úgy kell érteni, hogy épp akkor azt hittem, annál jobban már nem fájhat)- bár kicsit hasonlított a menstruációs fájásokra... Fel is keltettem apát, hogy szerintem lassan menni kell, de kicsit még ültünk a kanapén, hogy biztosra menjek, apa pedig próbált ébredezni, hisz alig aludt el, kelhetett fel...de lassan indultunk. Út közben ismét megszűnni látszottak a fájások és még el is gondolkodtam, hogy hülyének fognak nézni, még biztos nem is fogok szülni, csak bemajréztam és bemagyaráztam a dolgokat magamnak... Hajnal 3-kor már a kórházban voltunk. A nőgyógyászatról felküldtek a szülőszobára, ahol rögtön kaptam egy hálóinget (a fenyegető pofára esés végett lent hagytuk az utazótáskát, illetve nekem eszembe sem jutott) és elküldtek pisilni. Na itt azért már nem is kicsit elkezdtem izgulni! Mindezek után a szülésznő megvizsgált, és azt mondta, hogy nincs nyitva a méhszájam (ez volt az első helyzet, amikor már tényleg hülyének éreztem magam). Felvette az adataimat, majd befektetett a vajúdóba és CTG-re kötött. A CTG nem mutatott fájásokat, pedig én határozottan éreztem őket (ezért a szülésznő szintén hülyének nézett). Aztán 4-kor elfolyt a magzatvíz és ezután már annyira nem volt elviselhető a dolog. Apa figyelte, milyen sűrűn jönnek a fájások, ugyanis én erre már képtelen lettem volna. A víz elfolyása gyorsítja a dolgokat és fájdalmasabbá is teszi, hisz enyhítette a fájdalmakat és a mocorgást, mert a drágám beindult és víz híján marha jól éreztem a lábacskáit is...Apa viszont töretlenül ült az ágyam mellett és hagyta, hogy az egyre erősödő fájásoknál agyonnyomorgassam a kezeit, mindemellett pedig figyelte a fájássűrűséget! Fekvő helyzetben nem igazán volt kényelmes, de csak egy pokrócot kaphattam a párnám alá, hogy kicsit ülő helyzetbe kerüljek...majd beindult a szellőzőrendszer és olyan hideg lett, hogy azt hittem megfagyok. Elég érdekes volt úgy feküdni a fagyban, hogy a takaró alatt olyan érzésem van, mintha egyfolytában pisilnék...Egyszer még a szülésznő megvizsgált, majd felhívta az ügyeletes orvost, hogy nézzen rám ő is! A vizsgálóasztalra ilyen fájások és folyamatosan távozó magzatvíz mellett kész élmény felmászni...elég fárasztó és fájdalmas. Megvizsgált, azt mondta szépen haladunk, majd feltett pár kérdést, és hagyott tovább szenvedni. Fél 7-kor jött a váltás, párom meg már majd elaludt, én meg egyre jobban fáradtam. Egy ismerős szülésznő jött, levettek a CTG-ről végre, de úgysem azt mutatta, amit éreztem. A gép szerint nem voltak fájásaim. Ugye a vajúdó 2 ágyas volt, de mikor jött fel még egy csaj szülni, a szülésznő inkább átrakott minket az alternatív szülőszobába, hogy nyugodtan kettesben legyünk. Volt kád, kötél, labda, tv... a labdát ki akartam próbálni, de addigra már olyan fájásaim voltak, hogy a fotelből nem bírtam felkelni. Apa kitartóan törölgette a szám vizes vattával és fogta a kezem. Egyre jobban fájt, azt hittem, lassan szétszakadok. Nagyon nagyon nagyon nehezen át bírtam kúszni a szemben levő ágyra, de már sehogy nem volt jó. Megkértem a szülésznőt, hogy adjon valami fájdalomcsillapítót, mert már nem bírom, de azt mondta, először meg kell vizsgálnia az ügyeletes orvosnak, aztán majd elválik, kaphatok-e valamit! Nagyon gáz volt, a szókészletem arra korlátozódott, hogy: "Istenem!" meg "Jaj!". Aztán kaptunk egy fehér jól kivágott hálóinget, amit ráadtam volna apára, de végül kiderült nekem szánták. Percenként jöttek a fájások, de hirtelen azon kaptam magam, hogy szinte már el sem múlnak. Nagy lassan felért a doktornő és mehettem vizsgálatra. Nagyon nehezen bírtam felmászni az asztalra, kis vizsgálódás után viszont közölte, hogy na, úgy néz ki, mehetünk is szülni. Ezen nagyon meglepődtem, de úgy megindultam, hogy végre megyünk...el kellett mennem wc-re, ami folyamatos fájások mellett elég rossz volt...elég nehezen bírtam már menni, de csak beértem a szülőszobára...innen kicsit összefolynak a dolgok, de leírom, ami rémlik. Bekötötték az infúziót, kértem fájdalomcsillapítót, de a dokinő azt mondta, már felesleges, ha eddig kibírtam nélküle, páromnak adtak a kezébe egy nagy darab vizes gézt, hogy törölgesse a szám. Ezek után csak annyi volt, hogy húzzam fel a lábam, és nekik támaszkodva nyugodtan nyomjak, ha jön a fájás. Nagy levegő és nagyon nyomni...Nem számít, ha (már bocs) pisi, kaki is jön, csak lefelé nyomjak, ne fejbe és a szemeim csukjam be, különben bevéreznek. Bele kellett jönnöm a nyomásba, sokszor nem jó felé nyomtam (ez hülyén hangzik), és sokáig nem történt semmi. Ment a magzatvíz, majd valami recsegést hallottam: gátmetszés történt. Nagyon fáradt voltam, hisz semmit nem aludtam, a fájdalomcsillapítás nélküli vajúdás meg nem egyszerű...Ezek után a dokinő felült a fejem mögé, majd a fejem a lábára téve elkezdte nyomni a hasam, amikor jött a fájás. A végén már annyira nyomtam, hogy nem is hallottam semmit és egyszer csak éreztem, hogy távozik a baba. Fura volt érezni teljesen azt a kis testet, ahogy kijön...kislány lett (ugyanis ezt eddig nem tudtuk, mert nem mutatta magát a 9 hónap alatt). 9 óra 10 perckor született tehát Petra baba, 3300 grammal, 47 cm-rel és hatalmas hajjal, amin mindenki meglepődött, de legjobban én! Megtörténtek a kötelező tisztogatások, majd rárakták a pocakomra. Olyan furcsa érzés volt, alig mertem hozzáérni! Ragadt a magzatmáztól és mocorgott meg nyekergett. Olyan furcsa volt, hogy nincs többé a hasamban...Apa kiszaladt a fényképezőgépért, és fotózott. A kint levő rokonság azt mondta, nagyon le volt sápadva. Lassan elvitték a babát, kicsit inkubátorba tették, hogy kicsit felmelegedjen... Engem rendbe raktak és jött a pihi. Párom kiment büszkélkedni, kettesével pedig beengedték anyósékat, sógorékat... Szóval következett a két órás megfigyelés. Megszületett a méhlepény, amit úgy préseltek ki belőlem és elég fájdalmas volt...nem is hittem volna, hogy ilyen! Úgy néz ki, mint egy nyers pizza! Amikor a dokinő meglátta, azt mondta csoda, hogy még ellátta a babát és a méhlepény állapota szerint túlhordtam Petrát! Na, mondom, szép! Megnézte a méhem, maradt-e benne valami, ami nem oda való többé (ez sem kellemes dolog), majd összevarrta a gátsebem, ami szintén mocskosul kellemetlen. Örültem, mikor végre végeztek és 3/4 12 körül végre letoltak az osztályra. A többi már a kórházban töltött napok története lesz. Összegezve: Egész életemben arra vágytam, hogy legyen egy babám. Mindenki azt mondta, hogy szülés után nem is fogok emlékezni a fájdalomra, stb., de azt kell mondjam, ez nem így van! Kicsit halványodtak már az emlékek, de tudom, milyen fájdalmas volt a vajúdás és a szülés is. Alig vártam, hogy végre vége legyen. De azt kell mondjam ennél nagyobb fájdalmat is képes elviselni az ember annak érdekében, hogy egy ilyen csodában lehessen része! A végeredmény minden szenvedést megér, csodálatos dolog! Apukáknak pedig bátran ajánlom, hogy menjen be az anyukával és támogassa, mert nekem nagyon sokat segített és neki ugyanúgy felejthetetlen élmény lesz, mint a szülő nőnek. Igaz, párom nagyon lesápadt a végére, de mikor meglátta a lányát, azonnal letépve magáról a maszkot majdnem sírt és ez az érzés mindkettőnknek nagyon sokat jelentett! Felejthetetlen élmény, hihetetlen! Szóval bár minden tisztán rémlik és tudom, mennyire fájdalmas, akárhányszor ránézek a kislányomra, boldogság tölt el, hiszen szerelmünk megkoronázása! Most már tudom, milyen érzés, amikor az ember szíve a testén kívül dobog tovább! (A cikket beküldte: Suncika04)
|