|
|
Kategória: Szüléstörténetek Vanda baba érkezése a távoli AngliábanMár kb. 4 éve voltunk házasok, és szerettünk volna egy kisbabát, de "igazán" nem tettünk érte semmit. Abbahagytam a fogamzásgátló szedését, és kb. 1 év múlva elmentem nőgyógyászhoz, hogy megtudjam, hogy minden rendben van-e velem? Azt mondták, igen. 2007 januárjában kiköltöztünk Angliába, és kb. 2 évre rá a sors azt akarta, hogy itt szülessen meg az én kis Hercegnőm. Az Ő szülinapjáról szól ez a kis történet.2007. január óta Angliában élek a férjemmel. Nem repestem az örömtől, amikor kitalálta, hogy megyünk... mivel azonban 14 év után -egy munkahelyen - még mindig minimálbér környékén kerestem, be kellett látnom, nincs miért ragaszkodnom ehhez az álláshoz. Előtte építkeztünk, esküvőt-lagzit szerveztünk, a férjem Ausztriában dolgozott, szóval elszaladtak az évek, baba nélkül. Nem igazán mertem már tervezgetni sem nagyon, miután kijöttünk külföldre, mivel itt újból kellett kezdeni mindent. Munkahelyet, lakást keresni, elintézni a papírokat, stb. Csak annyit erről, hogy az első 4 hétben egy kamionban ÉLTÜNK a drága párommal! Nem egy gyerekvállalós hely., tudnék mesélni… Végül egész gyorsan sikerült nekem is elhelyezkednem, persze nem egy igazgatói állásban, de a kezdetek kezdetén ennek is nagyon örültem. Aztán rohantak a hónapok, sok munkával, Anglia felfedezésével motoron, stb. 2008. december elején gyanús lett, hogy kb. 1 hetet késett. Nem volt szokásom teszteket vásárolgatni, de most valahogy másként éreztem magam. A munkahelyemen sokkal fáradtam, érzékenyebb, sírósabb voltam - már kezdéskor. Azt gondoltam, mivel jön a karácsony, még jobban hiányzik a CSALÁDOM, az OTTHONOM, sok a munka, biztos ezért vagyok ilyen. Hááát, a barátnőm unszolására vettem egy tesztet, bár én még korainak éreztem, és nem is szerettem volna beleélni magam. 2009. december 8-án megláttam azt, ami csak 1 kis jelentéktelen vonal, és mégis az egész életemet megváltoztatta! Igen, kiderült, hogy babánk lesz! Nagyon boldog voltam, meg persze ideges is, hiszen zúgott a fejem a sok gondolattól, hazamenjek? Maradjak? Mi lesz most? Mi a legjobb NEKI? Szerencsére minden jól alakult a 9 hónap alatt, bár ezt igazán a sorsnak köszönhetem, és nem az itteni midwife-nak (ő egy védőnőszerűség, akivel 9 hónap alatt találkozol, orvossal csak akkor, ha valami gond van -Anglia). Az én kis Vanduskám farfekvésesnek mutatkozott, így 3 lehetőség merült fel: - megpróbálják megfordítani, - császármetszés, - vagy megpróbálom így megszülni (de ők nem ajánlják). Gondoltam próbálják meg megfordítani, hiszen én sem császárra "készültem". Erről csak annyit, hogy nem sikerült. 2009. augusztus 3-ra kaptam időpontot a császármetszésre, amit előző nap módosítottak 2009. augusztus 4-re. Mondanom sem kell, hogy már tűkön ültem, hol sírtam, hol nevettem. . . Anyukámék kiutaztak hozzánk, aminek nagyon örültem, így együtt izgulhattuk végig az első napokat, heteket. Augusztus 4-én reggel 8-ra kellett bemennem a kórházba, ezért előző este 10 órától nem ehettem, nem ihattam semmit. Gondoltam, nem probléma, amúgy sem szoktam éjszaka kajálni. Azt hittem ez itt Anglia, bemegyünk 8-ra, és kb. 1 órán belül már a kezemben tarthatom a babucim. Hááát, nem egészen így történt.. Reggel kb. fél 8-tól este 6-ig VÁRTUNK arra, hogy sorra kerüljek, étlen, szomjan. Attila - a férjem - már nagyon ideges volt, nem értette, hogyha egyszer van időpontunk, miért kell ennyit várnunk. Próbáltam csitítgatni, bár már nekem is fogytán volt a türelmem, de úgy gondoltam én már innen csak babával a kezemben megyek el, még ha egy napot is kell rá várni. Ráadásul anyukámék is itt izgultak velünk REGGEL ÓTA, de mivel nem jöhettek be a kórház épületébe, a KOCSIBAN ültek egész nap! Hiába mondtam mindenkinek, hogy menjenek nyugodtan haza, majd szólok, ha végre sorra kerülök. Maradtak. 4 óra körül, mikor már a szomjanhalás környékén voltam, bekötöttek 1 infúziót. Na innentől kezdve ezzel mászkálhattam. 6 körül hirtelen elkezdtek pörögni az események. Mondták, hogy menjek, öltözzek át műtőscuccba, aztán irány a műtő. Attilával előtte megbeszéltük, hogy nem jön be, csak amikor már megszületett a pici. Ehhez képest bent maradt, pedig mondtam neki, hogy nyugodtan kimehet, nem fogok rá haragudni. Nem akart egyedül hagyni. Fogta a kezem, és végig azt mondogatta, hogy nagyon szeret, és nagyon büszke rám. Látni kellett volna szegényt, úgy meg volt ijedve. Végülis egy műtét kellős közepén találta magát, és a spinális (gerincbe adott) érzéstelenítő látványa sem lehetett könnyű neki. Én egyáltalán nem idegeskedtem emiatt, már csak a bébimre gondoltam, hogy percek kérdése, és itt lesz köztünk! 2009. AUGUSZTUS 4-ÉN 18.00-KOR MEGÉRKEZETT AZ ÉN ANGYALTUBARÓZSÁM! EZT AZ ÉRZÉST NEM LEHET LEÍRNI! Először apa kezébe adták, ő hozta oda hozzám. Sírtunk. Gyönyörű, nagy hangú pici lány 3380 grammal, kb. (mivel itt NEM mérik a hosszát) 54 centivel, tökéletes baba! IMÁDJUK! Az egész napos várakozás elég kimerítő volt, de ki emlékszik már arra! Nagyon aranyosak voltak a doktornők és a segítőik, profin végezték a császármetszést. Köszönöm nekik és mindenkinek, akik velünk izgulták végig ezt a napot. (A cikket beküldte: Anikobenko)
|