|
|
Kategória: A baba elvesztése Szülők vagyunk: egy kis angyal szüleiAz én kisbabám egy olyan vendég volt, aki igaz, hogy csak rövid látogatásra érkezett, de annál nagyobb ajándékot hagyott itt nekem. Megváltoztatott, érettebb emberré váltam és ezt neki köszönhetem.2013 nyarán párommal megbeszéltünk, hogy itt az ideje egy kis manónak az életünkbe. Mivel nagyon szerettünk volna babát, ezért minden hónap egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán elérkezett a pillanat, 2014. július 17-én pozitívat teszteltem. Mivel a párom dolgozott és személyesen akartam közölni a jó hírt, alig vártam, hogy hazaérjen a munkából. Mikor hazaért, boldogan közöltem vele a hírt, hogy szülők leszünk! Mindkettőnknek olyan hihetetlen volt az egész, de nagyon boldogok voltunk, folyton arról beszéltünk, hogy majd milyen lesz, ha megszületik. Az 5. terhességi héten felkerestem a nőgyógyászomat a jó hírrel. Vizsgálat után megerősítette, anya leszek. Hihetetlenül boldog voltam. A 6. héten volt egy kis barna folyásom, nagyon megijedtem. Hívtam is az orvosomat, aki kérte, hogy másnap reggel menjek be hozzá vizsgálatra. Alig aludtunk éjjel, de eljött a reggel. A doktor úr ultrahangon keresztül megnézte, minden rendben van-e a magzattal. Egy kicsit megijedtem a doki arckifejezésén, azt hittem baj van, de mikor felém fordította a monitort és láttam, hogy ver a kis szíve az én angyalkámnak, kimondhatatlanul boldog voltam. Sárgatest elégtelenség okozta a folyást, az orvos írt fel rá gyógyszert és megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, de ha bármi gondom van, nyugodtan hívjam. Minden tiszteletem a doktor úré, mérhetetlenül kedves és együtt érző. A párommal is közöltem a jó hírt, hogy dobog a kis szíve, nyugodjon meg. Teltek-múltak a napok, minden jól zajlott. Sokat beszélgettünk a kis életünkkel, apukája is mindig puszilta, becézte, nagyon imádtuk. Elérkezett a 11. hét, a következő ultrahang napja. Már alig vártuk, hogy újra láthassuk ficánkolni a mi kis angyalkánkat. Akkor még nem sejtettük, hogy ez lesz életünk legborzasztóbb napja. A párommal megbeszéltük, hogy ő majd a 12. hetes ultrahangra jön be velem, de azért hozzak fotót a picikénkről. Így utólag, jobb is így. Végre bekerültem az orvosomhoz, nagyon boldog voltam, hiszen nem éreztem, hogy baj lenne. Hüvelyi úton vizsgált az orvos, mert a hasin nem talált szívhangot. Körülbelül egy órán keresztül vizsgált, én a szemem le sem tudtam venni a monitorról, csak azon imádkoztam, hogy végre láthassam, hallhassam a kicsi szívverését. De mikor a doktor úr rám nézett, tudtam, baj van. - Asszonyom, sajnos elhalt a terhesség. Missed ab-ot kell végeznünk. Nagyon sajnálom. Ez sajnos gyakran előfordul. Egy világ omlott össze bennem, azt sem tudtam, mit mondjak a páromnak, aki kint várt boldogan. Az orvos adott időpontot a műtétre, én zokogtam, nem tudtam megszólalni. Kimentem és csak arra emlékszem, hogy a párom rohant felém, látta, hogy baj van. Sírtam és csak azt hajtogattam, hogy meghalt, miért történik ez?! Hazamentünk. Elmondhatatlanul nagy fájdalom és szomorúság költözött be a szívünkbe. Rengeteget beszéltünk róla és megfogadtuk, hogy soha nem feledjük el őt. Ő a mi kis angyalkánk és imádjuk. Eljött a műtét napja, akkor tudatosult bennem, hogy elveszítem a picikémet. Zokogva mentem a műtőbe és zokogva jöttem ki. Hihetetlen fájdalmat és ürességet érzek és éreztem, hiszen az én kicsikémből angyalka lett. Egy gyönyörű kis angyal és onnan fentről vigyáz ránk. Sokan nyugtatnak minket, hogy majd lesz másik, felejtsük el, de mi nem feledjük, hiszen mi szülők vagyunk: egy kis angyal szülei. Köszönöm a páromnak, hogy mellettem van és mindig számíthatok rá. (A cikket beküldte: szörnyikénk)
|