|
|
Kategória: Szüléstörténetek Szülésem 2010.09.16.Annyi szüléstörténetet olvastam itt, hogy gondoltam én is megírom az enyémet. Ezeket a sorokat még a kórházban vetettem papírra szülésem után pár órával. Így a fájdalom nem halványult, az élmény pedig nagyon friss maradt.Aztán 1.45-kor egy iszonyú erős fájás jött. Fel is ébredtem tőle és vártam. Jött 3 db 10 perces, majd 5 db 5 perces. Gondoltam ennek már fele sem tréfa, keltsük apát, hogy segítsen mérni az időt. Pedig nem igazán volt szívem felkelteni, de muszáj volt. Egyből magához is tért. A fájások pedig csak jöttek és jöttek. Már 3 percesek is voltak, amikor hívtuk Ágit, hogy mi van. Ági utasítására ismét a kádba kellett ülnöm egy órát és figyelni a fájásokat. Azok pedig egyre csak erősödtek és hosszabbak lettek, valamint mindenféle cucc jött ki belőlem. Maradt a tartós 3 perces, de becsúszott 1 és 2 perces is. Az idő 4.30 körül járt, amikor mondta, hogy akkor irány a kórház. A fura az volt, hogy azt hittem be fogok pánikolni, amikor eljön az idő, de nem így volt. Tök nyugodt voltam. Sőt azért voltam ideges, mert apa szó szerint száguldozott a kórházba. Aztán 5-re beértünk, kb. 3 fájás alatt felértünk a szülészetre, felvettek és befektettek a vajúdóba. Ott már ketten voltak rajtam kívül. Az egyik kismaminak szivárgott a vize két napja, de fájásai nem voltak a másik meg a dokiját várta. Szép 3 perceseim voltak, bekötötték a branült és jött a Dalacin infúzió, mert nem volt biztos, hogy a magzatvíz szivárgott-e, amiről már írtam is ugye. A vizsgálatkor mondták, hogy bizony csak egy ujjnyira vagyok nyitva, hosszú lesz a nap. Mivel második éjszaka nem aludtam már, kissé kimerült voltam és apa sem lehetett velem. 2 óra múlva még mindig egy ujjnyi, így a doki mondta, hogy Ági készítsen elő és megyünk a szülőszobába. Megkaptam a beöntést, ami azért valljuk be, rossz, hogy fél liter vizet felnyomnak és ott tekereg, ami még rosszabb az az, hogy vissza kell SÉTÁLNI! a vajúdóba, ott is 3 kört sétálni és úgy elmenni üríteni. Mindezt úgy, hogy 3 percenként fájásod van és döntsd el, hogy most fosnod kell, vagy a méhed húzódik. És még ürítés közben is fájsz, az csak az i-n a pont. Sokaknak ez kellemetlen volt, nekem szó szerint sz@r. Na mindegy, nem vagyunk egyformák. Ez is megvolt. Szépen átmentünk a szülőszobára, jött a doki, Ági meg hozta a kellékeket. Mikor megláttam azt a hosszú izét, ami leginkább egy kötőtűre hasonlított, az ütő is megállt bennem, hogy ezt akarja feltolni oda. De annyira ügyi volt, hogy semmit nem éreztem. És mint kiderült, nem a magzatvíz folydogált a lábam között, mert a buroksapka totál érintetlen volt. Sebaj, az infúzió már úgyis lement. A víz tök tiszta volt szerencsére. Irány be a kádba. Hát, én azt mondom, hogy ez a legeslegjobb dolog a világon. Míg kint majd meg haltam a fájásoktól, bent tök jó volt. Persze fájt, de a vízben tudtam ringatni magam és sokkal könnyebb volt. Amikor meg vizsgálatra ki kellett szállnom, majd betojtam. Szegény apa nyakán lógtam és szorítottam ezerrel, amíg ki tudtam mászni a kádból. Mikor 3 ujjnyira voltam nyitva, akkor kaptam No-Spa injekciót persze izomba, majd vissza a víz. Közben ennem és innom kellett (volna), de aztán egyszer csak nagyon besűrűsödtek a fájások. Az időpontok még egyszer: - 1.45 fájások indulnak - 5.00 kórház felvétel, egy ujjnyi - 8.00 még mindig egy ujjnyi - 10.00 még mindig egy ujjnyi - 10.30 beöntés és burokrepesztés - 12.15 egy perces fájások - 13.55 megszületett Flóra Na de ne szaladjunk ennyire előre. Szóval egy perces fájások a kádban. És érzem, hogy a fájások valahogy valahogy mások. Sokkal lejjebb fáj és nyom és a hasam is lejjebb van, de valami más. Nagyon más és nagyon fáj. Kértem Ágit, hogy had kapjak valami fájdalom csillapítót. Jó oké, mindjárt jön a doki és megnéz. És akkor amikor Ági kiment, jött egy fájás. És ahogy apa leírta, azt mondtam, hogy úgy érzem kakilnom kell, de ez még túl korai, hiszen Ági azt mondta, hogy minimum 5 ujjnyinál szülünk és most még csak 3 volt nem is olyan régen. 5 perccel később jött a doki, kádból ki, azt hittem megdöglök annyira fájt és csak fájt. Ágyra fel, vagyis inkább le, mert egy nagyon kényelmes francia ágy volt. Jött a fájás, doki akkor akart vizsgálni, én meg könyörögtem csak most ne nyúljon fel, mert tényleg megdöglök, de nem teljesítette kívánságom. Egyébként ekkor tartottam ott, hogy tényleg feladom az egészet, csináljon mindenki, amit akar engem meg hagyjanak meghalni vagy mit tudom én. És akkor doki közli, hogy itt már nem kell fájdalomcsillapító, mert a kitolási szakaszban járunk. Hozzám fordult és ennyit mondott: - Na akkor mami, most a vajúdási szaknak vége és elkezdünk szülni! És megcsillant a remény, hogy IGEN, mindjárt vége! Össze szedtem minden erőmet és amikor mondták, hogy nyomjak, nyomtam. Az első 3-at tuti elbénáztam, azt éreztem is. A doki mondta, hogy szép szőke a leányzó. És jött a feje. Már a gátnál volt, amikor meg kellett állni és várni egy kicsit. A doki iszonyat rendes volt, folyamatosan tágította a gátamat Ágival együtt, locsolták rám az olajat, de hozzá teszem ez a fajtatágítás is rohadtul fájt. Jött fájás, nyomás és kint volt a feje. Itt ezután ki kellett pihegnem egy fájást, megint tágítás, majd nyomás. Belőlem olyan állatias hangok jöttek ki, amit el sem tudtam képzelni, hogy ki tudok adni. De egyszerűen muszáj volt. És akkor már kint is volt Flóra az 50 cm-ével és 3050 grammjával 13.55-kor. Nagy megkönnyebbülés volt. A méhlepény nem akart megszületni, így a doki kinyomta belőlem. Meg is lettem dicsérve, hogy baromi ügyes voltam és ezt ki sem nézte belőlem, hogy így megszülünk. Aztán jól kivéreztem, szó szerint, mert vagy két lepedőt totál eláztattam és aztán el kellett hagyni a szülőszobát. A saját lábamon keltem és mentem ki, majd közöltem, hogy akkor én most haza is mennék. Ezen mindenki jót röhögött, de én totál komolyan gondoltam. Mivel nem repedtem, nem szakadtam, kissé fájt csak oda lent, totál jól voltam. De nem engedtek. Aztán ugye besárgultunk, nem engedtek haza minket, pedig össze is pakoltam, sírtam egy jót, majd átköltöztem egy egyágyas szobába. A kórházi lét eléggé megviselt, kész börtönnek éreztem az egészet. Pláne amikor közölték, hogy még egy napot bent kell maradnunk. A kaját meg sem említem, mert egyszerűen szánalmas, hogy szoptatós anyáknak mit adnak. Mondjuk úgy, hogy semmit. Meg az egész látogatási rendszer! Mi fogadtunk csecsemőst, mert így apa be tudott jönni és együtt fürdettünk, meg legalább másfél órát bent lehetett velünk, de akik nem tudtak erről, azok csak kint fogadhattak látogatót. Persze hétvége lévén tömegnyomor volt kint. A nővérek is elég bunkók voltak, saját magamnak kellett ágyneműt cserélnem, mert első éjszaka ömlött belőlem a vér, na meg nekem kellett egy nővért keresni, hogy kiszedjék belőlem a branült, mert kezdett fájni és viszketni. Senkinek nem jutott volna eszébe kiszedni. Na de mindegy. Próbálom elfelejteni az egészet. A lényeg, hogy itthon vagyunk, itt van velem a tündéri kislányom, akinek egyáltalán nincs nagy orra, ahogy az idióta doki mondta anno az utolsó UH-n. Apa nagyon el van fáradva, kicsit én is, de így hogy Flóra hagy minimum 6 órát aludni, így egész elviselhető. Az anyai ösztön valóban működik az első pillanattól kezdve és nagyon boldog vagyok, hogy szerelem volt első látásra a gyerekemmel, amire abszolút nem számítottam. Amennyire nehezen viseltem az "áldott állapotot" most annyira boldog vagyok. Örülök, hogy minden pozitívra fordult, amit szintén nem gondoltam volna. Persze azért úgy vagyok, hogy ezt soha többé nem akarom átélni. Túl mélyen érintett a fájdalom. Talán szombaton haza is engednek. Egyébként még mindig ég a gyomrom. Pedig már nem birizgálja haj. :-D (A cikket beküldte: visinka.ildiko)
|