|
|
Kategória: Szüléstörténetek Szelina várva várt nagy napjaMint mindenki én is nagyon szerettem volna már egy gyermeket, annyira vártam, hogy azt elmondani szavakkal nem lehet...Napjaimat üresnek, feleslegesnek éreztem, boldogtalan voltam! Párom ezt látta és úgy döntött nem várunk tovább, nagyon hálás vagyok neki, hogy édesanya lehetek és számára egy szerető társ. Fogadott orvos legyen, vagy ne legyen? Ha nem tudod, olvasd el a történetemet, és dönts szíved szerint. Sokat gondolkodtam rajta megírjam-e...de megteszem, mert a nagy boldogság mellett ott várakozott a nagy szomorúság is, de mi győztünk! 2009.01.27-én tudtam meg biztosra, hogy kisbabát várok, de már tudtam akkor mióta megfogant - éreztem, hogy van. Úgy gondoltam nem kell fogadott orvos, hiszen első baba, egészségesek vagyunk, és élettani terhességről van szó...mi baj lehet? 2009. szeptember vége felé már rendszeresen éreztem fájásokat, de volt, hogy abba is maradtak. 2009.09.29-én úgy éreztem szülni fogok, bementünk anyuval a kórházba, fel akartak venni, de aztán jött egy pattogós nő, aki kihívta a szülésznőt és nyitott ajtónál azt mondta, ne vegyen fel, orvosom sincs... Aztán jött az ügyeletes doktornő, aki megvizsgált, közölte, nyitva se vagyok (ami azért érdekes, mert 2 vagy 3 héttel ezelőtti vizsgálaton voltam szűk kétujjnyi) rákérdeztem, amire azt válaszolta, attól függ, ki vizsgált. Azért feltettek CTG-re fél órán keresztül, végig olyan megalázottnak, esetlennek éreztem magam és alig vártam, hogy vége legyen és hazamehessek, a CTG is 5perces fájásokat mutatott, mire azt mondta ezek jósló fájások. Szintén nyitott ajtónál konzultáltak...engedjék haza a komlói anyukával együtt, még fogadott orvosa sincs...hát a sírás kerülgetett, azt a megalázó helyzetet senkinek nem kívánom átélni! Jött a doktornő, miután már felöltöztem és Anyukám előtt azt mondta, akkor jöjjek be ha már 3 perces fájásaim vannak és/vagy elment a magzatvizem! (Dehát akkor ennyi erővel otthon is szülhetek..) Ezek után megfogadtam, csakis akkor megyek legközelebb a kórház közelébe, ha elfolyik, semmi más nem érdekel (ekkor már egy hete véres nyákos dolog jött belőlem - de erre sem mondtak semmit). Szombaton, azaz 2009.10.03-án egész nap 5 percenként jöttek fájások, délután már 3-4-5 percenként, a párom be akart vinni, de nem engedtem, mondván nem ment el a vizem és engem még egyszer megalázni és hazaküldeni nem fognak! Aztán mivel párom nem bírt velem szólt Anyámnak, aki helyretett és azt mondta, mennem kell. Anyuék kint élnek Angliában, ezen a napon pakoltak és indultak vissza, el akartam búcsúzni tőlük és annyira sajnáltam, hogy nem láthatják meg az unokájukat, hogy azt szavakba nem tudom önteni. Bementünk, de előtte még kint várakoztunk, mert össze kellett szednem magamat, erőt kellett gyűjtenem, hogy bemenjek és imádkoztam, ne az a team legyen, akik voltak kedden...Isten meghallgatott, kaptam egy fiatalos doktort és egy nagyon aranyos szülésznőt! Felvettek, leborotváltak és kaptam beöntést is, uhh hát, az nem volt semmi. Aztán nagyon jót zuhanyoztam, végül bementem a szobába, megvizsgált a doktor úr, kimehetek sétálni, 15 perc múlva jöjjek vissza. Kint sétálgattunk a párommal, közbe szóltam a leendő keresztanyának és azoknak, akik fontosak voltak, a párom is sokat telefonált, elsősorban a szüleinek... Megérkezett a barátnőm is (leendő keresztanya) és azt mondta, nagyon büszke rám, hogy ilyen jól tartom magam, jól esett... Aztán behívtak, újabb vizsgálat, aztán úgy döntött a dokim burkot repeszt, ekkor este 6 óra lehetett, és azt mondta 8-kor szülni fogok..hát persze, gondoltam magamban. Megrepesztette a burkot, nagyon magzatszurkos volt a víz és nem lettek valami kecsegtetők az eredmények, így egy légzésfigyelőt helyeztek fel a Kislányom mellkasa környékére, amit fájás közben tett fel, kellemetlen volt, de nem fájt, amennyire emlékszem. A párom ott fogta a kezemet, erőt adott, hogy velem van, pedig úgy volt, nem jön be, félt, nem bírná... Aztán egyszer csak megjelentek szüleim és bent is maradhattak velünk, elbeszélgetettek a dokival, én meg közben vajúdtam, és még oxigént is kaptam ugyanis nem voltak kecsegtetőek a gép által mutatott eredmények. Aztán elérkezett a pillanat, nekem nyomni kell (nem kértem fájdalomcsillapítót, szerettem volna úgy szülni, hogy arra emlékezzek és büszke legyek, hogy igen ezt is megcsináltam). Rápillantottam az órára: 8.30, Istenem, tényleg szülök, a szülésznő elmondta, hogyan hova és nyomtam...elsőre nem sikerült (bent volt egy kopasz doki is, aki a hasamra akart mászni, de a szülésznő leállította, mondta sikerülni fog, elmondta még egyszer). Lányomnak szüksége van a jelenlétemre, nem hagyhatom cserben, gyerünk és sikerült, egy nyomásra megszületett, hangosan fel akart sírni de beledugták a csöveket, hogy kiszívják a nyákot, nyújtottam a kezemet, de kértek egy kis türelmet, hogy eltudják látni, aztán odaadták. Soha az életemben olyan gyönyörű kisemberkét nem láttam még, tökéletes volt minden porcikája! Apa a könnyeivel küszködött, a szüleim nagyon meg voltak hatódva, örültek, hogy megszületett és hogy részei lehettek ennek a kis csodának. Aztán elvitték, B. Szelina 3070 grammal és 49 cm-rel meglátta a napvilágot De történetünknek nincs vége, jött a nagy boldogság után a megrázkódtatás...ezt majd a következő nekifutásra megírom, most még nincs rá erőm, pedig ennek már 4 hónapja. Nem bántam meg, hogy fájdalomcsillapítók nélkül szültem és biztos a következő is így fog megszületni! A varrás fájdalmasabb volt, de megérte. Nincs csodálatosabb dolog annál, amikor egy lányból egy napon anya válik és életet ad gyermekének, aki viszont hatalmas erőt ad, hogy az élet minden fájdalmát, megpróbáltatásait át tudjuk vészelni és támogassuk azt a kis elesett emberkét, akiért felelőséggel tartozunk! (A cikket beküldte: Szindy&Béci)
|