|
|
Kategória: Szüléstörténetek OxigénhiányMár akkor a szüléstől féltem, mikor már biztos volt, hogy jön az utód. Sajnos sem a gerincem sem a csípőm nincs abban az állapotban, hogy egy terhességet vagy egy szülést jól viselne. Számomra nagyon nehéz terhesség 34. hetében be kellett feküdnöm a kórházba, mert kinyílt a méhszáj. Ez még nem is lett volna probléma, csak magas várnyomásom mellett a doki nem hagyhatta, hogy otthon maradjak. Megmondom őszintén, hogy nem bírtam ki az otthon való fekvést. Egyszerűen nem bírtam egész nap feküdni. Nem rohangáltam én sehova, csak főztem, mozogtam otthon, mert ez esett jól. Pocaklakom már elég korai szakban elkezdett reklamálni és folyamatosan megfeszítette a lábát, ami valljuk be őszintén nem a legszebb, legjobb érzés.Hazaértünk. Már iszonyatosan éhesek voltunk. El kellett mennem a mosdóba, mert Őfelsége folyamatosan a hólyagomon táncolt. Már épp szólni akartunk anyósomnak, hogy jöhet az ebéd, amikor is jött egy pukkanás és elfolyt a magzatvíz. Mondtam páromnak, hogy hívja ki a mentőt és irány vissza a kórházba, mert ma mi szülők leszünk. Jöttek a mentők, akik nem örültek, hogy a város másik felébe kell vinni. Miért oda? Mert sajnos ott feküdtem addig. Na elindultunk szirénázva, ezerrel (kicsit eltévedve). Megérkeztünk a kórházba 12 körül. Megkaptam, amit meg kellett kapnia az embernek, irány a vajúdó. Megvolt a szülési szakvélemény miszerint császár kéne, mert nem bírja a gerincem. A kórház igazgatója úgy döntött, hogy nem lesz császár, kismama ki fogja bírni. Aztán hamar rájöttünk, hogy inkább mennyünk át a szülőszobába, mert ez a kisfickó jönni akar. Éhes voltam piszkosul. Jött a fájdalomcsillapító, ami persze nem használt. Elérkeztünk oda, hogy már el is tudtam aludni 2 fájás között, mert nagyon hamar elfáradtam. Jött a doki és kiderült, hogy nagyon hamar tágultam ki 3 ujjnyira, de a vége nem akar összejönni. Elfáradtunk. Következett a séta, aminek köszönhetően elindult a tolófájás 20óra körül. Már nagyon fájt mindenem, és igencsak eltelt 30 perc, 1óra, 1,5 óra és törpicsek nem akart megszabadulni tőlem. Épp a vákuumozáshoz készülődtek mikor az utolsó nekilendülésre és a gátmetszésnek köszöngetően kipottyant a gyermek 22 órakor. Nem sírt fel. A szülésznő rögtön felkapta és kirohant vele ahol már várták a csecsemősök. Nem volt jó színe. A csecsemősök azért voltak ott, mert koraszülött volt a pici és ilyenkor ott kell lenniük (hála). Párom megpróbált kimenni, hogy kövesse, mit csinálnak a gyermekkel, de visszaküldték a szobába, becsukták az összes ajtót. Rohant a Cerny mentő (utólag mondták el a szülők, akik kint toporogtak a folyosón). Kérdeztem, hogy miért nem sír fel a pici. Az orvos nem tudta megmondani, hogy mi történik és történt. Hárman (párom, doki és én) vártunk a szülőszobában, hogy történjen már valami. Párom folyamatosan próbált kimenni és megtudni mi is lett. Egyszerűen nem hallottam sírni a kicsimet. Aztán 1,5 óra várakozás és idegeskedés után betolták egy inkubátorba a picit mellém, hogy megnézhessem. Lehet, hogy ez rosszul fog hangzani, de szegény nagyon meg volt viselve, kicsit „csúnyácska” volt. Nagyon piros, vörös volt a pofija, nagyon csúcsos megnyúlt koponya. Kérdeztem a mentős dokit, hogy miért nem sír. Szegény gyorsan mondta, hogy: a babát intubálni kellett és így nem is tud sírni és sajnos nem is fog. A gyermeket újra kellett éleszteni és sajnos nagyon rossz állapotban van. Elviszik az I. Gyerekklinika intenzív (PIC) osztályára ahol apuka másnap érdeklődhet és menjen is be a gyermekhez. Éjfél körül bekerültem a nőgyógyászati osztály egyik szobájába. Azt sem tudtam, hogy mi történik velem, teljesen kikapcsolt az agyam. Nem tettek be a szülészetre, mivel nekem sajnos nem volt babám. Másnap érdeklődött a szülész, hogy neki, mint orvosnak, hátha mondanak valami fontosat. Nem mondtak, csak annyit, hogy nagyon nincs jó állapotba a pici. Párom jött délután és lefényképezte a picit. Szegénykém nem nézett ki jól. Másnap kiengedtek (küldtek) a kórházból és mentünk egyből a picikéhez. Első találkozás: nem nézett jól ki. Ki volt terítve és mindenhonnan csövek lógtak. Beszélt velünk az orvos, amiből annyit bírtam felfogni, hogy a gyermek oxigénhiányos állapotban volt, aminek nagyon súlyos agykárosodás az eredménye. A szíve nem vert mikor megszületett és légzése sem volt, de sikeresen újraélesztették. 72 órán keresztül hűtik, hogy az agya ne károsodjon tovább, majd fokozatosan felmelegítik, és akkor tudják majd vizsgálni. Szerencsére agyvérzése nem történt. Az orvos elmondta, hogy sajnos bármikor bekövetkezhet a legrosszabb és leállhat a szíve. Lélegeztető gépen volt, így a légzése „rendezve” volt. Így mentünk vissza hozzá a kórterembe. Nem mertem hozzáérni, csak elköszöntünk és elindultunk haza. Majd jöttek a napok és a felmelegítés után nem is ismertünk a gyermekünkre, mert az a sok víz, ami a testében és a fejecskéjében volt egyszer csak eltűnt, felszívódott. Így teljesen más arccal, kevesebb csővel egy nagyon szép baba feküdt előttünk. A kis kobakja még nagyon csúcsos volt, de mondták, hogy majd visszahúzódik. A kis tüdeje is erősödött és szépen lassan el lehetett hagyni a lélegeztetőt, mert a saját légzése kielégítő volt. Az orvosok meg tudták vizsgálni, és jött a nagy beszélgetés: a gyermek agya nagyon súlyosan károsodott. Egyelőre nem tudni, hogy képes lesz-e az életre, ha igen, akkor milyen élet vár rá. Valószínű, hogy sérült az agy azon része, ami a nyelésért felel, tehát nem fog tudni nyelni sem. Tulajdonképpen nem tudni, hogy egyáltalán valamit tud-e majd csinálni, vagy csak egy vegetatív állapotban lévő emberke lesz. Ezeket „felfogva”, meggondolva úgy döntöttünk, ha menni akar Fecó, akkor menjen, és ne élesszük újra. Megbeszéltük az orvossal, hogy fog majd szólni, ha esetleg oda jutunk, hogy nincs tovább és kapcsoljuk ki a gépeket. Hála nem kellett! Volt egy esete mikor a tüdeje összeesett, de sikeresen újraélesztették. Iszonyatos volt minden nap úgy kelni, feküdni, élni, hogy csak a telefon ne csörögjön, hogy baj van. Várni a kórház folyósólyán arra, hogy engedjenek be a gyermekhez, aki remélhetőleg még él. Sajnos egyszer át kellett élnünk, hogy a szülők elengedjék gyermeküket. Ez valami elmondhatatlan érzést indított el bennem és a páromban is. Látni a kis testét kiterítve, csövekkel. Iszonyatos. Aztán jött az influenzajárvány és apukát nem engedték be a fiához, anyukákat még igen. Közel 2 hét után megfoghattam a fiamat. Nagyon furcsa, de jó érzés volt a karomban tartani. Kinyitotta a szemét. Aztán mentünk másnap és már az anyukákat sem engedték be a gyermekekhez. A nővérkék fényképezték a szülőknek a gyermekeket. Eltelt 3 hét, és Fecó átkerült a Margit kórházba, a fejlődés neurológiai osztályra. Itt is bevezették a látogatási tilalmat, de mivel már több mint 1 hete nem láttuk a gyermeket, így messzebbről megmutatták. Mivel Pesten lakunk és nem szoptattam a picit, mert még szondán kapta az anyatejet, így nem ígérték, hogy bent tudok lenni vele. Sikerült elintézni, hogy mégiscsak ott lehessek vele. Igaz, hogy nem tudtam etetni, de legalább vele voltam. 5 hetes korában, mikor már 2 hete a kórházban laktam el lehetett kezdeni megpróbálni etetni. A gyermeket az orvosa teljesen leírta. Folyamatosan azt mondta, hogy a gyereknek nincs kapcsolata a külvilággal, nem reagál semmire, és különben is ennek a gyereknek már nagyon sok mindent kéne csinálnia. A gyermek szobája a nővérkék mellett volt, így mindig ráláttak. Szerencsére mikor próbáltam volna etetni a gyereket az orvosa mindig ott volt, így valószínű, hogy az én feszült testtartásomnak is köszönhetőn nem sikerült a szoptatás. Inkább azt mondtam, hogy kicsi és nem jó a mellem, minthogy megint a picikémet „bántsa”. Miután nem sikerült a szoptatás a doki hazaküldött, és mondta majd szólnak, ha haza lehet vinni a Fecót. Eljött a nagy nap. Mentünk a gyermekünket hazahozni. Már 6 hetes. Én tudtam, hogy Ő egy nagyon feszes, szenvedős, nyöszörgős baba. A párom nem volt erre felkészülve. Szegényt ez még jobban megviselte, hogy a gyermek egy picike kis valaki, akinek az egész teste egy görcs. A kórházban megmutattak egy kezelést (Katona torna) amit napi 6 alkalommal kellett csinálni. Mindegy, hogy éppen alszik a gyermek, fel kell kelteni és tornáztatni. Sajnos a kicsi agya nem tudja feldogozni a látottakat így nem lát. Ez miatt is, meg mert nagyon feszes, a torna nem igazán ment, mert a forgásoknál mindig csak koppant a kicsi feje az asztalon, hiába tettünk alá takarót nem volt jó látni és hallani a koppanásokat. Az orvos meg mondta, hogy nem baj ha koppan, majd megszokja. Nagyon el volt fáradva a tornáktól, mi meg idegesek, hogy kínozzuk szegényt. 8 hetes korában elkezdtük a Dévény tornát. Az elején végigordította a tornát, de mostanában elég jól viseli, a végén még ellazult arccal mintha mosolyogna. Itt mondta az egyik anyuka, hogy vigyem el egy epilepszia centrumban dolgozó neves neurológushoz, hogy vizsgálják meg hogy tényleg szüksége van-e gyógyszerre. Itt a vizsgálat azt mutatta, hogy nincs epilepsziája a kicsinek, így a gyógyszert lehet szépen elhagyni. Folyamatos EEG vizsgálatok azt mutatták, hogy a gyógyszer elhagyásával egyre szebb az EEG eredmény, de bármikor lehet rohama. A Margit kórházat felhívtam, hogy nem visszük vissza oda Fecót, mert ők emelték a gyógyszerét ahelyett, hogy megvizsgálták volna. A gyógyszer, amit szednie kellett meg totálisan kiütötte, egész nap csak aludt. És hát alvással nem fejlődik a kicsi. Most, hogy már nem kell szednie a gyógyszert és teljesen kiürült a szervezetéből egyre többet van ébren. Szépen eszik, igaz hogy tápszeres lett, de már nem bánom, hogy nem szopizik. A Dévény, a Gézengúzos és az itthoni tornáknak, fejlesztéseknek köszönhetően a feszessége (tónusfokozódás), nagyon szépen lazul. Már majdnem olyan, mint egy „normál” baba. Még azért elég sokat alszik, de van olyan időszak is már hogy csak úgy fent van, sírás nélkül. Beszélgetünk, matatunk :-) A Katona féle tornát már régen nem csináljuk. Dévény tornán tanultunk olyan forgatást, ahol a Fecónak kell mozogni és nem koppannia. Hintázást szereti nagyon :-) Kaptunk kölcsön, terápiás céllal egy függő bölcsőt. Ha a pici mozog, akkor mozog a bölcső is, így az idegrendszere jobban tud fejlődni. Ebben tudjuk hintáztatni is. A mászás, járás nagyon jól megy. Jelenleg úgy tűnik, és a tornászok is azt mondják, hogy a mozgásával nem lesz gond. Fejtartása tökéletes. Jelenleg le van maradva, de az életkorából vissza kell számolni 2,5 hónapot és így kell nézni az Ő fejlődési korát. Így egész szépen haladunk. Megismeri a hangunkat, szerintünk a látása is fejlődik, mert néha „értelem” is van a nézésében. Megyünk egy VEP vizsgálatra, ahol majd megtudjuk, hogy lát-e és ha igen, akkor mennyit. A VEP vizsgálat az agyi aktivitást nézi, így kiderül, milyen állapotban van a látóideg. Neurológust is váltunk, mert a mostani nekem nem tűnik túl jónak, de lehet, hogy csak én vagyok türelmetlen. A hallása rendben van. Még életben nem mosolygott, de remélem, hogy ez is hamar meglesz. Nem szeretnék sajnálkozó, együttérző leveleket kapni. Mindig kérdezik, hogy hogyan tudok erről beszélni. A válaszom: már tudok és kell is, mert így jutottunk el idáig. Sajnos sok baba születik sérülten és „szájhagyomány” útján terjed a gyógymód. Volt egy ügyfelünk, aki felajánlott egy oxigénsátrat a picinek, de sajnos ilyen kicsik nem használhatják, pedig még Amerikában élő orvossal is felvettük a kapcsolatot. A másik az epilepszia orvost ajánlotta, aki lelkiismeretesen vizsgálja és követi nyomon a kis életét. Beszélni kell róla, mert így tudunk a másiknak segíteni és mások is nekünk. Rossz volt beszélni róla a legelején, minden percben elsírtam magam, de most már látva, hogy hova jutottunk, könnyebb. Persze nem szabad elfelejtenem, hogy az oxigénhiány nagyon súlyosan károsította az agyat, és nem tudjuk mi lesz később, de egyelőre képtelen vagyok úgy bánni a picivel, úgy gondolni rá, mint egy beteg babára. Most lesz egy MR vizsgálat, amit össze lehet hasonlítani a régivel, és kiderül az agy melyik része sérült. Ilyen kicsi korban a sérült rész feladatát át tudja venni az ép rész. Jelenleg itt tartunk most. Soha nem kívántam, hogy másnak legyen beteg babája, csak azon gondolkoztam az intenzív osztályon és mai napig, hogy miért nekünk lett beteg babánk. Intenzív osztályon várni arra, hogy bemehess a gyermekedhez, olyan volt, mintha nem is én lennék az, mintha ez csak egy rossz álom lenne. Még mindig szinte minden nap elsírom magam, de próbálok jókedvű lenni, mert a kicsikémnek az a jó, ha a szülők jókedvűek. Jelenleg heti 2x járunk Dévény tornára, heti 1x Gézengúz tornára és minden nap itthon több terápiája van. Vízben torna, talajon torna, hinta, szemtorna, és persze a szeretet. Ferenc 2010.04.10-én töltötte az 5 hónapot. Komoly kor :-) Nagyon szép baba. (A cikket beküldte: Pandrea1)
|