|
|
Kategória: Szüléstörténetek Oly hosszú idő után végre pozitív!Mint mindenki más, mi is minden hónapban reménykedtünk a csodában, mely sajnos 5 évig elkerült bennünket. Párom 14 évvel idősebb, ezért ideje lett volna már a babának, de (az orvosok szerint) fiatal és ránézésre "egészséges" voltam, így hazaküldtek próbálkozni.Mindenesetre elég türelmesek voltunk, míg nem egyszer szóba nem került a háziorvosomnál, hogy nem tudok teherbe esni. A doktornő ajánlott Pesterzsébeten egy meddőséggel foglalkozó intézetet. Gondoltuk ott is próbálkozunk... Másfél hónap múlva kaptam időpontot a tanár úrhoz, aki nagyon aranyos és készséges volt. Meg kell jegyeznem, hogy végre volt valaki, aki nem a párom és köztem tátongó korkülönbségen volt megakadva, hanem végre a problémánkra koncentrált. Első körben egy hormonvizsgálatra küldött, ami kimutatta, hogy prolaktin azaz tejhormon túltengésben szenvedek, ami gátol a teherbeesésben. Kaptam gyógyszert 2008 szeptemberében, ami után februárban megfogant a kislányunk. Először 5 hetesen mentem UH-ra ahol megállapították, terhes vagyok! Olyan boldog voltam, hogy nem érdekelt a babona és mindenkinek elújságoltam. 1 hét se kellett és bevéreztem. Berohantunk és egy másik orvos megállapította hogy elhalt a magzat. A rendelőben, miközben töltötték a papírokat, csendben sírdogáltam és a nővér mondta, hogy nincs semmi gond, hamarosan újra össze fog jönni, és akkor már biztosan nem lesz ilyen probléma. Mivel magától vérezgettem, ezért hazaküldtek, mondván, a természet ezt lerendezi, ha mégsem, akkor egy hét múlva menjek vissza és elvégzik a műtétet. Kegyetlen egy hét volt: sírtam...sírtam...sírtam. Vártam a pillanatot, hogy túlessek rajta, de nem történt semmi, így menetfelszereléssel együtt mentünk ismét orvoshoz. A tanár úr még egyszer alaposan megvizsgált, mielőtt kimondaná a végszót. Hosszas és kellemetlen hüvelyi UH....majd közölte: - Ön terhes. Nem hittem neki, kértem, hogy mutassa meg...Tényleg ott vert a piciny szívecske. Mire feleszméltem, behívatta azt az orvost, aki megállapította, hogy elhalt a magzat és még párat oktatás céljából. A lényeg, hogy patkó alakú volt a petezsák és az a fele volt látható, ahol "üres", azaz Zselyke egypetéjű ikertestvérének a helye lett volna, de nem fejlődött ki semmi. Mivel a tanár úr nem vállalt szülést, így ajánlott nekem egy nőgyógyászt. Egy nagyon aranyos dokit fogtam ki. Ismét boldogok voltunk. A terhességem pár problémát leszámítva (vérezgetés, rókák, émelygés) jórészt fekve, de tűrhető volt. 36. héten elmentünk a szokásos kivizsgálásokra, ahol Zselyke becsült súlya 2750 gramm volt. Meg is jegyezték, hogy szép nagy baba és egy darabig még biztosan nem akar előbújni. Még azon a héten, október 23-án annyira untam magam itthon, hogy megfűztem a párom, menjünk és végre sétáljunk, együnk egy fagyit. Jól éreztem magam, minden készen volt, szép volt az idő is, olyan kiegyensúlyozott, tökéletes volt minden. Lefekvés előtt elmentem WC-re. Ekkor valami nyálkás víztiszta valami távozott belőlem. Ijedtem hívtam a férjem, hogy valószínűleg távozott a nyákdugó és azonnal kapcsolja be a gépet, hogy a neten utána nézzek, mi várható. Mivel a szülést ösztönös dolognak tartom, így szinte semmit nem néztem meg és olvastam el. Az interneten azt írták, hogy a nyákdugó távozása nem jelent semmi komolyat. Ennek tudatában nyugodtam hajtottam álomra a fejemet. 10.24-én 0.50-kor (pont ránéztem az órára) elfolyt a magzatvíz. Riasztottam páromat, aki annyira ideges lett, hogy percenként kapdosta a savcsökkentőket. Szépen lassan telt az idő és nem történt semmi, gondoltam 3 óra körül felhívom a szülésznőt, hogy mi legyen. Szerinte az első szülésről nem lehet elkésni, ezért nyugodtan aludja és ha 10 percesek a fájások, telefonáljak és indulhatunk a kórházba. Szerencsére 15-20 perc alatt be lehet érni, így halál nyugodtan vártam a folytatást. Egyszer csak elkezdődtek a fájások: 25-10-15-20 percenként elég hektikusan. Zoli a kanapén próbált aludni, miközben én minden fájást táncolva vagy éppen terpeszben próbáltam elviselni. Hajnali 5-kor fordult a kocka, stabilan 3 percesek voltak a fájások. Hívtam ismét a szülésznőt, hogy mi már készülődünk, mert lassan a gatyámat sem tudom felhúzni. Az úton eszembe jutott, hogy semmi kaját és üdítőt nem hoztunk magunkkal. Kértem Zolit, hogy a benzinkúton álljunk meg egy kicsit, mert ha elhúzódik a szülés ott fogunk éhezni, erre csak nevetett és közölte, én már csak a kórháznál fogok kiszállni a kocsiból. 5.30-ra már bent voltunk. A szülésznő megvizsgált és közölte, hogy bő 3 ujjnyira nyitva és a fájások 3 percesek. Kérdeztük, körülbelül mikorra lesz meg a baba: szerinte 11-12 között. Majd felvette az adatokat, aláírtam csomó semmitmondó papírt és elfoglaltuk a szülőszobát. Nem tudom mi volt bennem olyan furi, de mindenki azt nézte, hogy minden fájásnál állok. Hoztak labdát, de úgy éreztem, mintha visszafele nyomnám. Egyszer csak olyan volt, mintha valami szétfeszített volna és kértem a szülésznőt, hogy nézze meg. Ez volt olyan 6.30-kor. Aztán sietve riadóztatta a dokimat, nehogy lekésse a lányom érkezését. 7.30-ra teljes volt a csapat: doki, szülésznő, párom, én. Innentől már erősebbek voltak a fájdalmak. Amit mondtak mindent megcsináltam, de sajnos hiába voltam készséges és hiába volt a hasamban a doki, Zsezsi nem akart kibújni. Egyszer csak abbamaradt minden: nem jöttek a tolófájások és nem fájt semmi. Hirtelen igen sokan lettek, közölték: vákuum, majd injekció és azonnal vágás. Ahogy megláttam a doki kezében a szikét felém haladni, folyton azt hajtogattam, hogy meg ne próbálja... Mivel nem voltak fájások, mindent éreztem. 2009.10.24-én 8.30-kor 3200 grammal és 51 cm-rel megszületett kislányunk Zselyke. Csak egy pillantást vethettem rá, mivel vákuummal született, ezért gyorsan elvitték megfigyelni, kivizsgálni. Sajnos a lepényt sem tudtam kinyomni, így elaltattak, amiben az volt a tuti, hogy a varrásról nem tudok semmit és egy igazán pihentetőt aludtam. Utána mondták, hogy Zselykének adaptációs problémája van (folyton nyöszörgő hangot adott ki) és egy ideig megfigyelik. Szerencsére sikerült megkérnem a csecsemősöket, hogy hadd lehessek a lányommal és egy kis ölelgetés, puszi, na és cici megoldott mindent. Azóta egy család vagyunk, apa, anya és lánya. (A cikket beküldte: Dbcsenge)
|