|
|
Kategória: Szüléstörténetek Nehéz kezdetNem pont így álmodtam meg a szülést és az azt követő napokat, de sajnos ezen már nem lehet változtatni, és a lényeg, hogy most már mindketten jól vagyunk, bár még vannak utóhatásai a történteknek, előbb-utóbb azok is elmúlnak.A terhesek rózsaszín ködös, föld felett lebegő életét éltem a 24. hétig, mikor is 4D-s UH-on közölték, hogy meszes a lepény. Mondom, ok, de ez mit jelent, és mitől van. Kisebb lesz a baba, és a dohányzástól is lehet. Én nem cigizek, erre ő: passzívtól is lehet, dehát én nem is járok füstös helyekre, akkor nem tudja, hogy mi az oka. Mondta, hogy több UH, szorosabb odafigyelés lesz szükséges. A hazautat végigbőgtem. Aztán a nőgyógyász is megnézte, ő nem látta durvának a helyzetet, és Hannus is növekedett, de fájásmérésre elküldött, ami már februárban is olyan keményedéseket mutatott, mondta is a doki, hogy ilyennel szülni szoktak. Fájni nem fájt, de kellemetlen volt, mondták, szedjek magnéziumot. Szedtem, de nem lett jobb. Április 11-én is mentem CTG-re, ekkor már óriási volt a hasam, inkább csak döcögtem, és a babóca sem mozgott úgy, mint eddig. Azt tudni kell, hogy itt Kiskunfélegyházán nemrég még volt szülészet, most már nincs sajnos, így maradt a kb. 20 km-re lévő Kecskemét. Nagyon megijedtem, mikor a vizsgálatot végző nő csak pakolgatta a fejet, az arca egyre sápadtabb lett, és hívta az orvost. Mondták, hogy nagyon leesett a kicsi szívhangja, feküdjek a bal oldalamra, mindjárt jön a mentő, valószínűleg sürgősségi császár lesz. Próbáltam higgadt maradni, mert tudtam, ha ideges vagyok, még rosszabb neki. Most jön, ami a mai napig felháborít: 35, azaz harmincöt percbe telt, mire kiért a mentő, mert Kecskemétről jött, ugyanis itt nem volt szabad jármű. Senkinek nem kívánom azt, amit akkor éreztem, és ugye még át is kellett érni, ami autópályán is minimum 15-20 perc. Ott aztán gyorsan rám pakolták a szerkentyűt, és kicsit fellélegezhettem, mert 160-nal ment a szíve. Fájásaim rendezetlenek voltak, tágulás nem haladt, szülésznő manuálisan segített, ez iszonyúan fájt, de örök hálám érte, mert úgy volt, hogy hazaküldenek, és én mondtam, hogy ne már. Végül az ügyeletes orvos is megkönyörült, és burkot repesztett 13.30-kor. Ezután gyorsan jöttek és sűrűsödtek a fájások, 16.00 perckor pedig megérkezett Hanni 3850 grammal és 50 cm-rel. 10-10-10-es Apgart kapott. Nagyon boldog voltam, megkönnyebbültem, hogy végül minden rendben, de pár nap múlva rá kellett jönnöm, hogy nincs még vége a kálváriánknak. Hanna nem akart szopizni. Jött a védőnő is segíteni, de semmilyen pózzal, különböző bimbóvédők hadával sem bírtuk rávenni. Így pénteken ahelyett, hogy hazajöttünk volna, Ő átkerült a koraszülött osztályra, mert kiszáradt. Nem akartam elhinni, és nem tudtam elképzelni, hogy ilyen hogy történhetett meg (nagy valószínűséggel nem vitték túlzásba a pótlást a "kedves" csecsemősök, ugyanis a koraszülött osztályon egyből elfogadta). A doktornő, aki elmondta a tényállást, jól leszidott, hogy ne bőgjek, mert megijed a többi kismama. Köszi! Lehetett menni etetni, de sajnos eddig tartott a tűrőképességem, nagyon rosszul lettem, szédültem, látótérkiesésem és 200-as vérnyomásom lett. Hannit sem tudtam így kézbe venni, táplálni, csak néztem. Szörnyű érzés, hogy nem bírtam ellátni, mintha földbe döngölődött volna anyai mivoltom. Maradt a magas vérnyomás, így engem átszállítottak egy másik kórházba, hogy rendezzék. 4 napig nem láttam, csak telefonon érdeklődhettem felőle. Szerencsére gyorsan javult, infúziót sem kapott sokáig. Életem legszörnyűbb 4 napja volt, nagyon megviselt, hogy el lettünk szakítva egymástól, és sokáig (talán még a mai napig is) haragszom a testemre, hogy cserbenhagyott, és sajnáltam, hogy én nem voltam olyan erős, mint a korababák anyukái, akiknél sokkal nagyobb gondok voltak, mégis tudták tenni a dolgukat, én meg "otthagytam" egyedül a drágámat. A szívlassulásról olyasmit magyaráztak, hogy lehet, hogy elnézték, az enyémet nézték, stb., de szerintem nem így van, ugyanis elég sok jel utal arra, hogy került oxigénhiányos állapotba. Pl.: nem szopizott, szülés után sokat vesztett a súlyából, mozgása is lassabban fejlődik. Persze mindenki azt mondja, hogy én várok el tőle sokat... Fél évesen még csak hátról hasra, és csak az egyik irányba fordul. Éreztem én, hogy nincs minden rendben. Egy blog adta a végső lökést (ahol az anyuka hasonló helyzetben volt, mint én, túlaggódó, hibát keresőnek titulálták, végül kiderült, hogy nem csalt az anyai megérzése), hogy cselekednem kell. Elvittem hát egy gyógytornászhoz, aki megállapította, hipotón, a csípője pedig jócskán laza. Dévény módszerrel dolgozik rajta a hölgy, remélem, elindul a fejlődés útján, és végre véget érnek a megpróbáltatásaink. Bízom benne, hogy ezután már csak jó dolgok történhetnek velünk, és nagyon örülünk, hogy minket választott szüleinek, és ezerszer újra csinálnám! Ha ránézek, elfelejtem mindazt, ami történt. Egy dolgot azonban tudok: testvére nem lesz (legalábbis jó darabig). (A cikket beküldte: jak27)
|