|
|
Kategória: Az én terhességem... Napló babámnak - Harmadik felvonásSarlatánok ezek! Igaz hogy van puccos masinájuk, amivel bekukkanthatnak a hasamba, de hogy többet ők se tudnak mondani, mint amit én ott látok, az is biztos. Na jó, talán mégis tudnak, például sok okosságot az alapján, hogy milyen vastag a tarkóredőd. De ahány orvos, annyi vélemény.A dolog úgy kezdődött, hogy aszongyák: jöjjek teli hólyaggal. A hozzá nem értők talán átsiklanak e mondat fölött, na de azok, akik a.) voltak már terhesek, b.) olyan mikroszkopikus hólyaggal rendelkeznek, mint én, bizony elborzadva torpannak meg az ötlet hallatán. Igyon meg 6 pohár vizet a vizsgálatot megelőző órában, és nehogy elmenjen ám biztonsági pisilni, mielőtt elindul a kórházba! Már a puszta gondolatra is szétpukkad a hólyagom. És akkor nem említem a hasamban akrobatikázó, pont a kényes területeket masszírozó-rugdosó-bökdöső koboldról. (Erről az a felettébb humoros kép jut eszembe, amin egy nagy pocakos kismama szalad a mosdó felé, miközben így gondolkodik: „ Nagyobb lett a hasam, nagyobb lett a mellem, nagyobb lett a seggem, sőt a bokám is. Miért pont rX!*>&h* húgyhólyagom ment össze?”) A kórházba érve, bár felettébb udvariasan, bocsánatkérő pillantások közepette –nem pedig az otthoni magánrendelőben odavakkantott „Sokan vannak, késünk. Mé’, baj?” modorban– a recepciós kisasszony közli, hogy legalább fél órás csúszás van. Jönnek a csillagok, hányinger, Kegel izomgyakorlat ezerrel, na de fél óra az fél óra. Oké, végre mi vagyunk soron, fogakat és a már fent említett izomcsoportot betonkeménységűre összeszorítva bevonulunk a rendelőbe. Aztán jön a jéghideg zselé a hasamon, majd a dokibácsi energikus nyomkodása, éppen a legérzékenyebb területeken. Már csak egy csobogó mini vízesés hiányzott képből, és kész a tökéletes kínzási módszer... Az anyuka pedig örüljön megkönnyebbülten és mosolyogva a képernyőn felbukkanó dobogó szívecskének. És persze próbáljon nem bevizelni. Kisbab persze máshogy gondolkodott a dologról. Juszt se, akkor se mutatta a nyakát. Forgott, rúgkapált, bokszolt és vízibalettozott. A tarkóredőjéből azonban semmi nem látszott. Pedig a doktorbácsi mindent megtett, hogy a nyomára bukkanjon, a nyomását még a hátgerincemen éreztem, sőt a keresőfej lenyomata néha az alattam lévő lepedőbe is belenyomódott. Aztán kiküldött minket, hogy várjunk kicsit (és hál’ istennek engedélyt adott wc-re menni). A következő kismama után újra mi voltunk soron, de szerencsénk ezúttal se volt. Ám ez alkalommal meghallgathattuk a szívdobogását, amitől Iminek és nekem is olyan vigyoroghatnékunk támadt, hogy még a belső szerveimet átrendező nyomkodásról is megfeledkeztünk. Újra várószoba, majd újra rendelő. Két órával, 3 kismamával, és egy anya-apa-gyermek közötti komoly elbeszélgetéssel később végre aztán jó volt a szög, a pozíció, a nyaktartás, minden... Azt hiszem, nem fotómodell lesz. A sok észosztó fórumon az annál is több entellektüel -jelenlegi és volt- kismamától gyakran hallani, hogy az ultrahang a természet ellen való, igazi haszna úgy sincs, a kisbaba úgysem úgy fog kinézni később, és hogy régen is szültek valahogy a nők, holott az orvosok maximum tölcsérrel hallgatóztak a mama hasán. Persze, teszem hozzá én, régen reggelente úgy kellett betörni a vizet a kanna tetején, hogy az ember hozzáférjen a mosdóvízhez. Sőt azzal is egyet értek, hogy sarlatánok ezek. Még a baba korát se tudják megmondani... Van azonban az ultrahangnak egy elvitathatatlan haszna. Kár hogy a magyarban nincs rá olyan jó szó, mint az angolban a „bonding”. Talán „kapocsnak” fordíthatnánk. Kapocs a baba és köztünk. Decemberben az ultrahangot megelőzően azt álmodtam az egyik éjszaka, hogy a vizsgálat alatt egymás kezét szorítva Imivel a kicsi szívdobogásában gyönyörködünk. Ekkor megszólal az orvos: „Baj van. Ez egy kiscsibe...” Elmondani sem tudom mekkora megkönnyebbülés volt látni a valódi ultrahangon a két apró kezet, a két apró lábat és a sok-sok ujjacskát. Valójában a látvány annyira meglepett minket, hogy Imi meg is kérdezte: „Ekkora a babánk?” Mert akár hiszitek, akár nem, 6 centisen már mindene kész van, nő a körme, dobog a szíve, pisil és csuklik. Sőt, mint tegnap jó bizonyítékát adta, élvezi a hatalmas teret maga körül. Egy pillanatra sem állta meg a keze-lába. Mikor pedig az orvos megrázogatta a hasam hogy jó pozícióba kényszerítsük őt, kapálózott, mint aki alól kihúzták a talajt. Ám az a pillanat, amikor nekem igazán összeszorult a szívem, és a szememnek sem akartam hinni, az volt, amikor többször kinyitotta és becsukta a kicsi szájacskáját. Beszélt hozzánk. Vagy inkább panaszkodott, hogy menjünk már haza. Summa summarum, a kellemetlenségektől eltekintve az ultrahangosdi jó. Vannak fotók, videófelvétel, mentális kép. Lehet „bondingolni”. Sőt, apa annyira élvezte a dolgot, hogy ma reggel végigböngészte az E-bayt, hátha talál valami megfizethető használt ultrahangkészüléket. Tudjátok, házi használatra. Ami egyébként az általános közérzetet illeti, sajnos engem sem került el az állapotos nők átka. Talán a december elején összeszedett enyhe ételmérgezésnek, talán a hormonoknak köszönhetően egymást váltogatva küzdök az émelygéssel, gyomorsavval, rosszulléttel, levertséggel, légzési nehézséggel. Ez utóbbi a legmurisabb, ugyanis a legváratlanabb időközönként – ma például hajszárítás közben – hirtelen úgy érzem, mint aki végigfutotta a félmaratont, és egy csepp nem sok annyi levegő sem maradt a tüdejében. Ilyenkor drága párom mindig gyengéden figyelmeztet, hogy ennek a legjobb gyógymódja, ha azonnal lélegzek néhányat, ahelyett hogy megfehéredve beleájulnék a hajszárítóba. Még jó, hogy az őrangyalokra mindig számíthatunk. Ha pedig a testem – főként a gyomrom – végre megkímél egy kicsit, akkor a lelki dolgok kerülnek sorra. Nekem ez első sorban a frusztráltságot jeleni, főként az miatt, hogy az egyre szélesedő, ám terhesnek még egyáltalán nem látszó hasam miatt NINCS EGY RONGYOM SE! Bár ez a probléma elenyészőnek tűnhet más, sokkal komolyabb dolgok mellett, higgyétek el, megkeserítheti az ember életét. Így hát én már egy hónapja folyamatos vadászaton vagyok, prédám a derékban bő, seggben szűk, hosszban rövid bármi, ami nem nyomja a hasam. A dolog bonyolultabb, mint amilyennek első hallásra tűnik - pedig nincsenek nagy igényeim. Egy megoldást az egyik okos könyvem is szolgáltatott, miszerint a harmadik-negyedik hónapban az állapotos nők számára a legjobb ruha-utánpótlás a párjuk ruhatára. Hű, gondoltam én is, apa nadrágja biztos nem szorítaná a hasam, a bő pólók meg akár hálóingnek is megtennék. Aztán a tanítványaim döbbent arca villant fel, amikor meglátnak egy 5 számmal nagyobb, hozentrógerrel megspékelt férfi farmernadrágban. Azt hiszem, ez az opció is kilőve. Addig marad a várakozás, hogy nőjön a pocakom, és végre belevethessem magam az ultra-trendi kismamadivat forgatagába. A következő hónapig üdv mindenkinek, és ha elfelejtettem volna (mondtam már hogy a feledékenység is kismama-szimptóma?) Boldog új évet mindenkinek! (A cikket beküldte: Katus1)
|