|
|
Kategória: Az én terhességem... Napló babámnak 2.Vannak emberek, akik nem tudnak egy szemmel kacsintani. Vannak akik, nem tudják összepödörni a nyelvüket (ugye milyen izgalmas, hogy ez is a genetikán múlik...mint pl. a szemed színe. Vajon milyen lesz?) És vannak olyanok, akik különböző okokból kifolyólag nem tudnak hason aludni.Még jó, hogy a tekintélyes méretnövekedés az egyetlen tipikus terhességi tünet. Ha ez se lenne, bizony hetente kéne újabb és újabb tesztet csinálnom, hogy el ne felejtsem, valaki növekedik odabenn. Bár ami azt illeti, a megerősítés így is jól esik néha: nem véletlenül tartom az egyik pozitív tesztet a tükrön, a másikat pedig az íróasztalomon. Hogy minden nap ráessen a pillantásom. No és persze a másik tünet. Savanyú uborka tejszínhabbal. Sült hal lekvárral hajnali kettőkor. Ilyennek mutatják be a kívánós anyukákat a reklámfilmrendezők, akik állapotos nőt csak a biológiaórán láttak. A kívánósság valójában nem az extrém ételekről szól, hanem az EXTRÉM vágyról. És amikor azt mondom, extrém, hidd el, úgy is értem. A hét közepe táján az egyetemről hazafelé jövet beugrottam a boltba. És amíg nem értem el a pékárus szekcióig, nem is tudtam, hogy mit kívánok, vagy hogy kívánok-e egyáltalán valamit. De ott és akkor abban a pillanatban, mikor a pillantásom az egyik sütis polcra esett és a cukros illat elért az orromig, tudtam, hogy nekem lekváros fánk kell. MOST. Leírni nem lehet azt a kínt, amit az az 5 perc okozott, amíg a pékáruktól a kasszáig, és onnan a bejáratig értem. Leírni nem lehet, talán csak ahhoz hasonlítani, mikor az eltévedt utazó a sivatagban 5 napi bolyongás után egy vízzel teli kulacsot talál. A cukros tetejű, illatozó fánkok előtt állva, az akaraterőm hatalmas próbája volt, hogy ne vessem rájuk magam, és mint egy kiéhezett ragadozó az előtte masírozó zsenge husú báránykákra. Soha, soha nem éreztem olyan vágyat egy étel iránt, mint abban a pillanatban, amikor a kezem megremegett a fánkok felé nyúlva. Az, hogy mi történt a boltból kiérve, maradjon örökre titok. Elárulni csak annyit fogok, hogy nem tartott sokáig, és nem volt szép látvány... Tegnap múltunk 7 hetesek. A sok okos könyv szerint már vagy 1 centis vagy, van már kis hártyás kezed és lábad, most kezd kialakulni az agyacskád és a szíved. A szemeid is megvannak már, bár még mindig a fejed oldalán, és a farkad is most fog majd visszahúzódni. Apa okos könyve szerint ha összefutnánk egy 2 méter magas változatoddal az utcán, fejvesztve menekülnénk. Sőt, pár napja a csatornák között zongorázva az egyik ALIEN epizódba botlottam. Rád gondoltam. De ne félj, kisbab, leszel te még csodaszép, nagyszemű, hintőporszagú kis puttó, akit senki nem enged ki a kezéből. Addig pedig növekedjél szépen odabenn. Én is azt teszem idekinn. Mert bizony, a kiegyensúlyozott táplálkozás vagy az ételek iránti vágynak való engedés következményeként egyre szorosabbak a nadrágok, a fent ismertetett okok miatt pedig egyre feszülősebbek a pólók... Ám kismamás katalógusokban a ruhákat 8 hónapos mamákon mutatják be, úgyhogy ismét nagy dilemmában vagyok... Tudom hogy egy ideig még nem látszik majd a pocakom igazán, de árulja el valaki, mi az a legkorábbi időpont, amikor nem ciki bemenni egy kismama-boltba és felpróbálni egy olyan baromi kényelmesnek tűnő, bő és puha, tágulós nadrágot? De nem csak a ruhák és melltartók foglalkoztatnak, hidd el! Veled ébredünk és fekszünk, sőt apa elkezdte a hasamhozbeszélős gyakorlatait (mindhárman jól tudjuk, hogy vagy 5 hónapos korodig nincs hallásod), sőt a múltkor a szívdobogásodat is hallani akarta. Helyette az ebéd útját hallgathatta a pocimban, és bár többször kért, hogy kapcsoljam már ki, sajnos erre a bravúrra nem voltam képes. De már csak pár hét, és bekukkantunk hozzád, kisbab, addig pedig növesszed szépen a szíved, hogy jó hangosan dobogjon! A napló mellett elkezdtem a babavárós albumunkat. Remélem, hogy majd dacos tinédzser-korszakodban is mindig meggyőz arról, hogy mennyire vártunk, mennyire szeretünk. Hogy úgy nőj föl, hogy ne egy szívet szaggató nótában kelljen megkérdezned... „mama, kérlek meséld el nekem, hogy milyen volt az élet nélkülem”. Egyébként a scrapbook-klubban nagy ováció és örömujjongás fogadta, amikor megmutattam mindenkinek az album kezdőlapját. No persze nem az album, hanem az érkezésed miatt. Pár hónapja az angol hölgyek arról faggattak, hogy ha lenne gyermekem, vajon milyen nyelven beszélnék hozzá, magyar lenne vagy angol? Akkor még nem sok mindent tudtam erre mondani, sőt igazából most sem, de ez a probléma ezennel felkerül az elkövetkezendő nyolc hónap alatt megoldandó-eldöntendő kérdések listájára. Azért a nagymamáknak egy cseppet sem kell aggódni, az sosem fog előfordulni, hogy az unokájuk ne értse meg, ha az édes magyar nyelven szólnak hozzá! Most pedig bocsássatok meg, az egy centis poronty reggelit kíván:) (A cikket beküldte: Katus1)
|