|
|
Kategória: A terméketlenségről Mindig van reményA mi történetünk 2002-ben kezdődött, akkor ismerkedtünk meg a férjemmel. 2004-ben összeházasodtunk, majd év végén úgy gondoltuk, hogy jöhet a baba! Igen ám, de nem akart jönni! Soha nem védekeztünk, csak "megszakítással", és én sem szedtem soha semmilyen gyógyszert.Úgyhogy be kellett látnunk, hogy fel kell keresnünk a győri Kaáli Intézetet. 2006 januárjára kaptunk időpontot. Ott is vizsgálatok, vérvétel 2-3 naponta, sok-sok hormoninjekció (sok-sok forint, de ez volt a leglényegtelenebb dolog), majd petesejleszívás, és rá pár napra a visszaültetés. Ami sikertelen volt. Itt azért elkenődtünk egy kicsit, hogy nekünk semmi sem sikerül, de nem adtuk fel! Pihenni kellett 3 hónapot, de amint lehetett, rögtön kértem új időpontot, és újra felkerekedtünk! Ezúttal már annyi petesejt megtermékenyült, hogy lefagyasztatni is tudtunk. De nem ez a lényeg, hanem az, terhes maradtam! Gyönyörű terhességem volt, dolgozni is tudtam, minden nagyon szép és jó volt. Végül 2007. május elsején megszületett 3450 grammal és 56 cm-rel a mi gyönyörű kisfiunk, Kende! Imádjuk! Úgy voltunk vele, hogy 2009 szeptemberében megy majd bölcsibe, én vissza dolgozni, és majd 2010 tavaszán újra meglátogatjuk az intézetet, hogy legyen kistesója Kendének. De a természet közbeszólt… Október végén igen furcsán éreztem magam, nem esett jól a kávé, hirtelen farkaséhség tört rám, ami csak a terhességem idején volt jellemző. Ja, és nagyon égett a gyomrom, a mellem pedig a triplájára nőtt (nem vicc)! De még ekkor sem gyanakodtam, hiszen nekünk papírunk van róla, hogy "így" nem lehet gyerkőcünk. Az tette be a kiskaput, hogy egyik délután, amikor kisfiam aludt, én is elaludtam. Soha, de soha nem szoktam délután aludni, de akkor nagyon jól esett. Nem halogathattam tovább a teszt megvásárlását, így hát másnap vettem egyet. Délután megcsináltam, még a kontrollcsík elő sem jött, de a másik már igen. Kb. 3 másodperc kellett neki. Ekkor tudatosult bennem, hogy igen, itt BABA van a dologban! Vagyis a pociban. Rögtön felhívtam férjemet, hogy jöjjön haza, ezt látnia kell. Alig akarta elhinni, én is csak vigyorogni tudtam, mint a tejbetök! És azóta is tart ez a boldogság! Rokonok, ismerősök alig akarták elhinni, hogy csoda történt, pedig igen, ez CSODA! Szóval, fel a fejjel, mindig a remény hal meg utoljára! Ezt bizonyítja a mi történetünk is. Mindenkit, aki hasonló cipőben jár, csak biztatni tudok, hogy hamarosan náluk is kopogtat majd a gólya, soha nem szabad feladni a reményt! (A cikket beküldte: DTÁ78)
|