|
|
Kategória: Szüléstörténetek Milán SzületéseA történetünk úgy kezdődik, mint mindenki másé: Egyszer volt, hol nem volt, találkozott egyszer a daliás ifjú, meg a lány. Egymásba szerettek és mivel már nem voltak 20 évesek, egy tál pizza fölött – na jó, ez nem a legjobb mesei tartozék, de így volt - elhatározták, hogy mind a ketten szeretnének gyereket, így gyorsan a tettek mezejére léptek… Igazából annyira nem meseszerű, mint valóságos, hogy nem a házassággal és a nászéjszakával kezdődött, hanem olyan 21. századiasan…Még ekkor sem hittem el, viszont mikor kijöttem az orvostól már büszkén lebegtettem a hivatalos leletet: „ magzat árnyék látható” Az „imádtam terhesnek lenni, csodásnak éreztem magam” nálam elmaradt, habár a természet gondoskodott arról, hogy annyira azért ne boruljon fel az életvitelem. Igazából, ha visszatekintek, az emlékek nem szépülnek meg, de igazából szerencsés lehetek, mert probléma mentesen követték egymást az események. Otthon lehettem, mozoghattam, sőt még bicikliztem is, gazoltam a kertben, aludtam, amikor csak akartam. Az árnyoldalt az ingerek jelentették, értsük ez alatt a pisilés-, és savas dolgokat. Nem túl gyorsan, ámde annál melegebben telt el a nyár, alig vártam, hogy lehulljanak a levelek, mert az már a célegyenest jelentette. Október 23-a – nemzeti ünnepünk - nem volt túl vonzó számomra, mint a kisfiam születésének napja, de igazából tudtam, nem rajtam múlik. Október hónapban már túl voltam egy hisztis estén - aztán több is követte -, igazából nem erősségem a türelem, és már egy csomó tünetet produkáltam, amiből mindig leszűrtem, hogy az már a szülés előjele. De az élet igazságos, tehát akkor jött el a születés ideje, mikor a legkevésbé számítottam rá. Védőnőhöz mentem a 39. héten, és az, hogy reggel fájdogált a hasam, arra legyintettem, mert nagykönyv szerűen zuhanyozásra elmúlt. Szóval ott voltam a gépre kötve, és a Manó nem igazán mozgott, és fehérje..és magasabb vérnyomás, a védőnő már talán sejtette, hogy itt a nagy nap, mikor betolt az orvoshoz. Megvizsgált és én csak a széles vigyorra emlékszem, mikor közölte, hogy aznap meglesz a babánk. Mire kijöttem az orvostól konkrétan pánikba estem, azt hittem ez nem is fokozható, de az volt, igaz, ez csak később, a szülőszobában derült ki. Hazamentünk, ettem egy krémest, azzal a felkiáltással, hogy kell az energia, de igazából eszem ágában sem volt szülni menni. Hiába húztam az időt, az összetrombitált család bevágott a kocsiba és elindultunk. Fájt, de igazából csak kicsit, meg is voltam győződve, hogy este megint otthon fogok forgolódni. Kicsit riadtan közöltem a szülőszobába becsöngetve, hogy: ideküldtek, mert ma szülni fogok. Azt hiszem a szülésznő arc- kifejezését nem fogom elfelejteni, mert talán az én pártomon állt, mert Ő se hitte, legalább már ketten voltunk. Kettő perc alatt megvizsgált, szerintem eldöntötte, hogy ráér, és mégis inkább dolgozna, mert úgy vizsgált meg, hogy véres csíkot húztam magam után, és beparancsolt a szülőszobába. Igazából ott döbbentem rá, hogy hiába vigyorogtam végig az ide utat, ez már a véres - konkrétan - valóság. Szerencsére a férjem is bejöhetett, de addigra már jött a pánik második hulláma, és ha lehetett volna, tuti visszacsinálom az időt. Tulajdonképpen hiába voltam fizikailag kész, lelkileg egyáltalán nem. De hát muszáj volt a szülőágyon feküdni, és várni a fájásokat. Mindezt idegenek között, ennek később lett jelentősége. Igazából, ha a férjem nem lett volna ott, nem szülők meg. Na jó, tudom, hogy igen, de akkor a trauma elkerülhetetlen lett volna. Az első órában feküdtem, beszélgettünk, néha becsuktam a szemem a fájdalom miatt, és meg voltam győződve, ez is olyan néma szülés lesz, mint amit a lányommal végigéltem már 14 éve. Nem voltak ugye ismerősök sem az orvos, sem a szülésznő, szülési tervem, az a már említett megismételt élmény lett volna. Nem volt cd-nk az Édes kisfiammal, sem a delfinek hangjával. Eszem ágába nem volt leszállni az ágyról, meg labdán pattogni, meg bordásfalba kapaszkodni, habár a szülőszoba, amolyan szoba jellege miatt szépnek volt mondható. A mai napig nem értem, miért van erre szükség, talán a hozzátartozók miatt, mert én 50 cm-nél a férjem fölé hajló arcánál többet úgy se láttam. Egyszer csak megjelent a doki néni, aki volt vagy 40 kg, és közölte, hogy burkot repeszt. Kisegér módjára nem kérdeztem, mire is ez a nagy sietség, azóta se tudom, miért vágtunk az elején a közepébe. Odaadtak egy hívó gombot, ha nyomni kell, először a gombon próbáljam ki. Szerintem 10 másodperc múlva már szükség is volt rá, de lehet, hogy kihagyott az agyam. Na innentől úgy felgyorsultak az események, én szinte természetfeletti élménnyel éltem meg. Mintha nem is én lettem volna. Később felmerült, hogy talán jobbat tettem volna mindhármunknak (apa, anya, baba), ha begyakorlom előre a légzést, de mivel én a természetre bíztam magam, kiderült nem jól csinálom. A katonatiszt szülésznő, és a hasonló adottságokkal megáldott doktornő parancsokat osztogatott, amit én nem is hallottam, meg valami elementáris ellenkezést váltott ki és nem csináltam. Aztán fordult a kocka, valami helyére kattanhatott az agyamba, mert rájöttem, ha figyelek apára, akkor akár tudom követni, amit csinálni kell. Próbáltam a fájdalom fölé emelkedni és sikerült is, a legutolsó emlékem, hogy apa azt mondja: van haja, és utána a fájdalom megszűnt, mert Milán Manó megszületett. Én szégyenkezve ugyan, de növekvő aggodalommal vártam, hogy halljam a hangját. Aztán felsírt és a megkönnyebbülés elárasztott, főleg miután közölték, hogy egészséges. Az ez után következő technikai dolgok már nem foglalkoztattak, de életem egyik legszebb élménye az ezt követő 2 óra, mikor is hármasban (apa, anya, Milán baba) lehettünk és csodálhattuk az új életet. Olyan szívdobogás fogott el ahányszor a kicsi fiamra néztem, hogy ezzel semmi nem érhet fel. Majd 3 év várakozás, 50 perc fájdalom, a neve: Milán. ..és folytatódhat a mese…boldogan élünk, míg meg nem halunk” (A cikket beküldte: Vic99)
|