Kategória: Egyéb babás témák

Mikor nem a nagykönyv szerint fejlődik

A mi történetünkön keresztül szeretnék pár tanácsot adni azoknak, akiknek az ismeretségi körükben van eltérő fejlődésmenetű gyermek; és azon szülőknek is, akik bizonytalanok ugyan, de érzik, hogy valami nincs rendben a gyerkőccel.

5 hónapos volt a kislányunk, mikor éreztem, hogy valami nincs rendben vele. Próbálkozott a forgással, de nem sikerült neki. Láttam rajta, hogy szeretné, de képtelen volt rá, és szegénykém csak sírt és erőlködött. Ezt jeleztem a gyerekorvosunknak, aki lerázott annyival, hogy nyugodjon meg anyuka, lusta, nagy baba, majd csinálja.
Nem nyugodtam meg, hisz én láttam mindennap, hogy mennyire küzd. Férjem is türelemre intett, szerinte nem kell annyira mereven ragaszkodni a fejlődési táblázathoz, túlaggódom az egészet, legyek lazább. Sokszor elhittem ezeket, és vártam, de csak ott motoszkált bennem, hogy valami nem oké. Az egyik ismerősöm mesélte még régebben, hogy hordja a kislányát Dévény tornára. Ekkor azt sem tudtam mi az, csak örültem, hogy nekünk nincs rá szükségünk. Viszont nagy szerencse, hogy ez a beszélgetés beugrott, mert így sikerült megszereznem a gyógytornász telefonszámát. Ahhoz képest, hogy a gyermekorvos, és a védőnő is tudta a számát, egyik sem ajánlotta, pedig szerény véleményem szerint nem ártott volna... A gyógytorna elkezdésével egy időben elküldött a gyerekorvos fejlődésneurológiára, mert szerinte a kislányom ugyanúgy nem helyez súlyt a lábaira, mint az izomsorvadásos páciense. Az ütő megállt bennem, teljesen megrémültem. Mondjuk érdekes volt számomra, hogy az 1 hónappal előtte még lusta-kövér gyerekemből hogy lett hirtelen súlyos beteg annyiból diagnosztizálva, hogy a hónaljánál fogva nem rugózott a lábával. Mindenesetre senkinek nem kívánom azt, amit akkor éreztem. A fejlődésneurológián viszont azt mondták, hogy semmiféle baja nincs, csak kicsit le van maradva, de még izomhipotónia sincs (ha az én lányom nem volt hipotón, akkor senki sem: olyan volt, mint egy kis rongybaba), és otthon tornáztassam ötször, mert az sokkal többet ér, mint a heti 1 Dévény kezelés. Ugyanis én elmondtam nekik, hogy elkezdtük, mire sajnos ez volt a reakciójuk. Engem nem tudtak eltántorítani, de belegondoltam, hogy mi van, ha ezt egy olyan anyukának mondják, aki hanyatt esik a 'dr' titulustól. 3 szakember, 3 különböző vélemény. Nem volt nehéz döntenem, a gyógytornász ugyanis mindig korrekt volt, bíztam benne, és az ösztönöm is azt súgta, hogy neki van igaza.
Ezzel az egésszel azt szerettem volna írni, hogy ha egy szülő azt érzi, baj van, ne engedje magát befolyásolni olyan szövegekkel, hogy a szomszéd is későn tanult meg járni, mégis professzor lett, vagy hogy biztos csak lusta (szerintem nincs ilyen baba, alapból érdeklődőek, a lustaság egy később kialakuló tulajdonság). Én mindig azt mondom, hogy inkább egy fölösleges vizsgálat, mint aztán a nagy kapkodás, esetleg bűntudat. Sajnálom, hogy nem lett azoknak igaza, akik túlaggódónak és paranoiásnak néztek.

Kislányom a DSGM kezeléseknek köszönhetően szépen fejlődött, és a bűvös, 18 hónapos kor előtt megtanult önállóan járni. Nagy volt a boldogság, azt gondoltam, végre hátradőlhetünk. Egy idő után viszont férjem kérdezte, hogy nem veszed észre, hogy furcsa a lány? Pont ellentétes volt a felállás, mint a mozgásnál, hisz itt én nem láttam a dolgokat, ő meg csak kérdezte, hogy miért repdes annyira a kezeivel, nem különös, hogy holdkóroshoz hasonlóan sétál úgy, hogy a maga előtt tartott kezeiben cipel mindig valamit, amit meredten bámul? Bevallom, engem annyira elvarázsolt az, hogy jár, hogy nem vettem észre ezeket. Mintha homokba dugtam volna a fejem, nem foglalkoztam velük, pedig ott voltak a szemem előtt. Aztán csak addig-addig mondogatta a férjem, hogy én is felfigyeltem a furcsaságokra. Ezekhez jött később az, hogy nem értette a beszédet, nem hajtott végre egyszerű kéréseket sem, nem hallgatott a nevére. Ezt jeleztem az új gyermekorvosunknak ( a régit leváltottuk, mert most inkább nem írom le, hogy mit gondolok róla...), aki szerencsére nem tartotta üres beszédnek a szavaimat, így elküldött hallásvizsgálatra első körben. A BERA vizsgálat kimutatta, hogy teljesen ép a hallása. Ezután elvittük egy fejlesztőházba, ahol megvizsgálták, és tovább küldtek a nevelési tanácsadóba. Sajnos nem azt mondták, hogy anyuka és apuka beképzeli a dolgokat. Így elvittük a szakértői bizottsághoz, ahol is megkapta a fórumos berkekben rettegett SNI kódot (=sajátos nevelési igényű). Sokan bélyegként tekintenek rá, és félnek attól -gondolom sok esetben jogosan- hogy így nehezebb lesz a későbbiekben bölcsődét, óvodát, iskolát találni a gyereknek, mert nem minden intézmény fogad SNI-seket. Bennem is volt egy kis félsz, de el kell fogadnom ezt, mert enélkül nem kapná meg ingyenesen a heti 2x45 perces korai fejlesztést, amire szüksége van. A környezetünk természetesen ismét hülyének nézett bennünket, és szerintem azt gondolják, hogy unatkozunk... Többen mondták is, hogy szerintük semmi gond nincs a leányzóval, jöttek sokan a kötelező szöveggel: a szomszéd kisgyerek sem beszélt ennyi idősen, tök értelmesen néz a kislányotok, de hát olyan szép, blablabla... Egyszerűen nem értem, hogy miért olyan nehéz azt elfogadni, hogy nem minden gyermek fejlődik sajnos ugyanúgy, igenis vannak olyanok, akiknek segítség kell. Mások meg azzal jönnek, még ha burkolt formában is, hogy mi tehetünk róla. Szajkózzák a kéretlen tanácsaikat, amikkel semmi újat nem mondanak, csak fájdalmat okoznak azzal, hogy azt feltételezik, hogy nem foglalkozunk a gyerekünkkel.
Most azoknak szeretnék pár tanácsot adni, akik találkoznak, beszélgetnek olyan szülőkkel, akiknek eltérő ütemben fejlődik a gyermekük. Először is, nagyon rosszul tud esni nekünk, ha mindenáron azt akarja a környezetünk bemagyarázni, hogy nincs semmi baj, majd fogja csinálni, nem kell aggódni. Ezzel a tagadással azt a hatást érik el, mintha ez valami tabu lenne, amiről még beszélni sem illik. Nekem nagyon fáj, hogy annak ellenére, hogy több szakembernek is az a véleménye, hogy van mit csiszolni a kis gyémántunkon, az emberek megkérdőjelezik még őket is. Arról nem is beszélve, hogy a fejlesztéseket egyenesen kínzásnak veszik, pedig azt sem tudják, miből állnak. Ha látnák pedig, hogy mennyire tetszik a kisasszonynak a TSMT, biztos más lenne a véleményük. Egy tipp: nyugodtan lehet kérdezni, hogy miből állnak a feladatok; hogy tetszik a csemetének; hányszor kell csinálni; mit mondanak a gyógypedagógusok, gyógytornászok, konduktorok; milyen vizsgálatokon van túl; mikre kell még vinni; stb. Attól, hogy a mi gyermekeink kicsit mások, lassabbak, még ugyanúgy imádjuk őket, és büszkék vagyunk rájuk. Az, hogy mesélünk a nehézségekről, még egyáltalán nem azt jelenti, hogy sajnálni kell minket, és hogy nekünk nagyon rossz. Nem rossz, csak bonyolultabb, és általában több kört kell lefutnunk ugyanazért.

(A cikket beküldte: jak27)

Élet, születés, halál: érdekes szemszögből
Kaptam minap egy kedves e-mailt, amit annyira szeretnék megosztani veletek. Sok várandós anyuka van köztünk, sokan vagyunk, akiknek a gyerkőce már megszületett, sőt már fel is nőtt vagy már unokák is vannak. Bármelyik szakaszban vagyunk, mindenkit foglalkoztat az,... »

Az Ausztriában fogant baba
Ezt az írást elsősorban azoknak ajánlom, akik gyereket szeretnének, és még nem jött össze nekik. Meggyőződésem, hogy a környezetváltozás (akár egy rövidebb utazás vagy nyaralás) mennyit tud segíteni! »