|
|
Kategória: Szüléstörténetek Megérkezett a legnagyobb csodám: LilienEredetileg 2010.11.14-re voltam kiírva. Azt hittem, hogy hamarabb fog érkezni, nem így történt, amit nem bántam... reménykedtem, hogy 17-én érkezik, párom szülinapján, nem érkezett akkor sem. Az orvosom 22-ig adott neki időt.Másnap reggel már izgatott voltam, vártam a dokimat. Egy nővér jött be a szobámba, hogy mehetek a szülőszobára, vár a doki. Nagyon izgultam, párom még nem volt bent, akkor hívtam, hogy nagyon siessen. 9.20-kor burokrepesztés történt. Pár percre rá jöttek a fájások és nagyon boldog voltam, mert azt hittem ezek az igazi fájások... TÉVEDTEM! Beért a párom, nagyon örültem neki… nagyon izgatott volt szegénykém. Szépen jöttek a fájások 10 percesek voltak kb. 3-4 db, majd az 5 percesek következtek. Még ezekkel is jól elvoltam, reménykedtem, hogy ennél nem fog jobban fájni. Jöttek a kétperces fájások… ezek már nagyon fincsik voltak. Mondta szülésznőm (aki egy angyal), hogy szóljak, ha nem bírom és kapom az EDA-t. Szóltam is, hogy akkor adják, nem szenvedek feleslegesen. Jött is a doki 15 perc múlva beadni, elég nehéz volt kibírni, hogy ne mozduljak meg, hisz jöttek a fájások. Miután beadta (nekem fájt, igaz nem bírom a fájdalmat, nekem minden fáj:-) ) 10-15 perc múlva már semmi fájást nem éreztem, szuper jó volt, nagyon jó találmány ez a "cucc" Mondtam, hogy most alszom egy kicsit, pihenek. A fenét aludtam. Azonnal jelentkezett a "bekakilok" érzés, fájás. Szörnyű, a legrosszabb! Az EDA nem hatott rá, de szerencse, hogy a rendes fájásra hatott, mert tuti belehaltam volna mindkét fájásba. Folyamatosan azt éreztem, hogy be fogok kakilni 2 percenként. Úgy éreztem, szétrepedek. 2 percenként nyúltam oda, hogy most mi jön kaksi vagy a gyerek a fenekemen. Persze egyik sem. Mondta dokim, hogy jó jel, nemsokára meglesz a baba. . . úgy voltam vele 30 percig kb. bírom, tovább nem... 3 órán át bírnom kellett. Már a hajamat téptem, eltorzult a fejem, mérges voltam, szorítottam párom kezét.. kérdezte doki miért nézek olyan csúnyán, mondtam, hogy mert utálom Őt is és mindenkit (mosolygott). A szülésznőm folyamatosan vizsgált, ellenőrizte a helyzetet, a kisasszony feje teljesen lent volt, nyomta szülésznő kezét a kis fejével. Örült mindenki, hogy meglesz. Bejött a dokim és a nyomás következett. Nem ment… nem bírtam. Behívta Kia dokit ő volt lent, a dokim pedig a hasamra ugrott és nyomnom kellett... nem bírtam nyomni, éreztem, hogy nincs erőm. Az egyik nyomásomnál mondta a Kia doki, hogy meglesz, megindult a feje. Aztán várni kellett a következő fájásra és nyomni és sajnos visszaugrott a fejecskéje... Ekkor döntött a doki, hogy császár, nem tudom megszülni. Megijedtem, féltem, hogy nem altatnak el és érezni fogom a fájdalmakat. Bevittek műtőbe párom is jöhetett. Betették lábamat valami zsákba, a fejem elé tettek egy zöld takarót, hogy ne lássak semmit. Párom a fejemnél volt. Kérdeztem folyamatosan, hogy már megvágtak, ugye nem fogom érezni és már hallottam is Lilike felsírását:) Sírtam. Párom felpattant és kiment vele. Én maradtam egyedül... jaj, nagyon rossz volt, nagyon féltem, rettegtem, hogy megérzem a fájdalmat. Éreztem, hogy rángatnak, nyomnak, de semmi többet. Közben megérkezett a kislányom, megpusziltam és csak sírtam és persze vártam, hogy befejezzék a "takarítást". Betoltak a szülőszobára és jöttek a látogatók, akik kint izgultak értünk. A kórházban töltött napok csodálatosak voltak, nagyon jól éreztem magam... valószínű azért is, mert alapítványi szobában voltunk Lilivel. Végig velem volt, azonnal tudott szopizni, nagyon ügyes kiscsaj. Hazajöhettünk november 26-án pénteken, majd este elkezdődtek a fájdalmaim. Levegővételnél nem kaptam levegőt, olyan volt, mintha meg akarna fojtani valami, húzta a görcs. Másnap erősebb lett, ezért visszamentünk a Péterfybe, megvizsgált az ügyeletes doki, készült ultrahang, minden rendben volt bent, nőgyógyászatilag. Azt mondta nem tudja, miért nem kapok levegőt, pihenjek. Kaptam kúpot, hogy legyen székletem, úgy gondolta, hogy talán tele vagyok, és az nyomja a levegővételt… Természetesen nem azért… Este nagyon rosszul lettem, párom mondta, hogy rekeszizomba beszorult a levegő szerinte. Semmi póz nem volt jó, nem kaptam levegőt. Valahogy eltelt az este, szörnyű volt. Másnap, vasárnap, zoptatás közben, ahogy levegőt vettem, úgy ordítottam a fájdalom miatt... azt hittem, hogy megfulladok. Ekkor nagyon mérges lett párom (izgult értem, féltett). Azonnal indultunk kórházba (nem a Péterfybe). Alig bírtam menni, tényleg nem kaptam levegőt. A kórházba mindenki megijedt, nem hitték el, hogy ennyire rosszul vagyok, nem értették, miért. A doki meg akarta vizsgálni hasam, de ahogy hozzáért úgy ordítottam és fuldokoltam. Vérvétel és küldtek a sebészetre, onnan ultrahang, röntgen majd CT vizsgálat, mivel nem derült ki, hogy mi a bajom, az ultrahangból, a CT-ből kiderült, vagyis teljesen nem derült ki, de kimutatta, hogy vesevezetékem elzáródott és mivel még nagy a méhem az nyomja, ezért nem kapok levegőt, valamint nem zárta ki a tüdőembóliát. A főérben nem volt (még szerencse), csak a mellékérben talált a gép gyanút. Nem engedtek haza. Szigorúan tilos volt kikelnem az ágyból, ágytálaztak, szúrtak össze-vissza, vérvételek, vizsgálatok. Állandóan könyörögtem, hogy engedjenek haza a kislányomhoz, mert belehalok a hiányába:( szörnyű volt, senkinek nem kívánom azt a fájdalmat. Csak sírtam és sírtam. Szerdára lettem jobban, de csak pénteken engedtek haza. Itthon is kellett szúrnom magam 2 hétig véralvadásgátlóval. Sokat gondolkodtam, hogy hibás-e valaki, hogy így jártam. Már nem érdekel. Persze, ha kötelező lenne a császár utáni trombózis elleni szuri, akkor nem kellett volna aggódni és nem kellene most szúrnom magam. Szerencsére nagy baj nem történt. Viszont az rosszul esik, hogy a fogadott nőgyógyászom, aki megtudta, hogy mi történt velem nem hívott fel. Jól esett volna… Lehet, én vagyok túl naiv... A lényeg: VÉGRE ÚJRA EGYÜTT A CSALÁDOM, A CSODÁMMAL, aki minden fájdalmat megért! Imádom és egy tündér, nagyon jó baba. Nem sír, csak nyekereg, ha éhes. Van tejcsim bőven, szépen hízik! Nagyon boldog vagyok Vele. A legszebb dolog a világon. Eddig azt hittem a jó dolgok, ha van egy jó autód, ha vásárolgatsz minden nap, bulizol TÉVEDTEM. A legjobb egy gyerek, aki minden áldozatot és lemondást megér. Nem győzöm megköszönni, hogy Őt kaptam és nem tudom elhinni. Megérte 23 évesen bevállalni! Örülök, hogy fiatal anyuka lehetek, és hogy KISLÁNYOM van! Köszönöm a fantasztikus családomnak a segítséget, a sógornőmnek, az anyósomnak, apósomnak. Testvérem és sógornőm adta a tejét Lilikének, hogy a tápszer mellett kapjon anyatejet is. Büszke vagyok a páromra és csodálom, hogy ilyen jól bírta. Alig aludt, napi 3 órákat, állandóan jött be hozzám, itthon bírta a tömeget, a sok gyereksírást. Imádom! (A cikket beküldte: Léncike23)
|