|
|
Kategória: Szüléstörténetek Második gyermekünk, Zsófika születéseSzerencsésnek mondhatom magam, mert mindkét gyermekem egészséges, csodás kis manó, ennél többre egy szülő nem vágyik. Most várjuk a harmadik csöppséget, remélem az Ő története is hasonlóan szép emlékként marad majd meg bennem.Az első gyermekem egy szülésindítást követő fájásgyengeség miatt császárral született a 38.héten egy orvosi „parancs” miatt. A főorvos és a saját fogadott orvosom a folyosón keveredtek szóváltásba a szülésindítás szükségességéről a rokonaim füle hallatára. Dióhéjban: a reggeli NST-n kihagyott egyszer a baba szívhangja, erre a főorvos szülésindítást rendelt el, míg a saját orvosom ismételt NST-t és megfigyelést akart. A baba pedig még bent szeretett volna maradni valószínűleg, mert a folyamat nem haladt, így császár lett a vége. Mindig is sima szülésre készültem, így nem tudtam ezt teljes mértékben soha elfogadni, feldolgozni. Mikor 3 évvel később kiderült hogy kistesója lesz, a volt dokim kedvesen gratulált, hisz az elsővel is hozzá jártam, majd leszögeztem, hogy ezúttal természetes szülést szeretnék. Ő ezen először meglepődött és persze jött a statisztikákkal és az esetleges komplikációkkal, de aztán elfogadta. A terhességem komplikációk nélkül zajlott, a 36. héttől jóslófájásokkal. A 39-40. héten több éjszaka is arra keltem fel, hogy fájásaim vannak, de nem rendszereződtek, majd fél-egy óra múlva el is múltak. 2011. november 17-ére virradó éjszaka 12:58-kor arra ébredtem hogy ismét fájásokat érzek. Kimentem az idejüket mérni, de fél óra alatt 9-10 percenként jelentkeztek, így visszafeküdtem pihenni. Szunyókáltam is egyet, de fél három körül ismét felkeltem, mert nem múltak el, az intenzitásuk azonban nem változott, hol 8 hol 10 percenként jelentkeztek. Ez eltartott hajnali ötig, amikor is 6-7 percesekre váltottak. Éreztem, itt az idő. Elővettem a kórházi csomagot és a tartalmával bíbelődtem, pakolásztam, próbáltam magam lefoglalni, hogy kis családom még alhasson egyet. Hat óra körül már 5 percesek voltak, ekkor hívtam anyut, hogy öltözzön és induljon a kisfiunkra vigyázni. Fél nyolcra nálunk is volt, épp zuhanyoztam, készülődtem. A zuhany után begyorsultak a fájások, 3 percesek lettek, így párommal rohantunk a kórházba. Nyolckor már túl voltam két emelet lépcsőzésen, mivel a lift persze nem működött és a betegfelvételen. Pár perc múlva érkezett a fogadott orvosom is műszakkezdésre, és a vizsgálatot követően kiderült, hogy két ujjnyira nyitva a méhszáj, a magzatvíz még nem folyt el, tehát természetes szüléshez készülünk. Boldog voltam. Előkészítés, majd a szülésznő közölte, hogy még egy fél órát a folyosón kéne maradnom, mert a szülészet tele van, most készítik elő a helyemet. Én örültem, mert nem akartam ismét a szülőágyon vajúdni, az emlékek nem voltak szépek erről az időszakról. A párommal a folyosón sétálgattunk, nevetgéltünk, tervezgettünk. Fél tízre azonban eléggé felerősödtek a fájások, már nem tudtam a fájások alatt beszélni, vagy sétálgatni. Tíz óra körül aztán behívtak a szülőszobára, fel az ágyra, az orvos megvizsgált, közölte, hogy szépen haladunk, már három ujjnyi a tágulás, és rám kötötték az oxitocint. Nem örültem az infúziónak, mert tudtam, ettől még erősebbek lesznek a fájások, szerettem volna ha hagyják szépen maguktól menni a dolgokat, mint addig, de a kórházi protokoll... Alig vártam, hogy végezzenek az infúzióra kötéssel, már szálltam is le az ágyról és átültem a szülésznő által felajánlott labdára, ott valóban sokkal jobban éreztem magam. A fájások viszont rettentően felerősödtek. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora fájdalmat kibír az ember. A párom ujját szorongatva figyeltem félig transzba esve ahogy a fájás alatt lilul a kezemben szorongatott ujja, míg a másik kezével egyre erősebben nyomattam a derekam. Háromnegyed óra után azt gondoltam, nem bírom tovább, elvesztem. Kértem a szülésznőt, adjanak fájdalomcsillapítót, mire Ő, azt válaszolta, hogy előtte meg kell vizsgálnia az orvosomnak, majd azt kérdezte, nincs még tolófájásom? Nem éreztem, ezért kiment szólni az orvosomnak. Én felkínlódtam magam az ágyra, és hamarosan jött is az orvosom, megvizsgált, majd odaszólt a szülésznőnek, hogy itt már nincs idő fájdalomcsillapításra, szedjék szét az ágyat, és szóljanak a csecsemősöknek. A következő fájás már tolófájás volt, egy fájásra háromszor nyomtam, ez volt az inger, így a kislányunk 11:20-perckor már kint is volt, a negyedik tolófájással. A méhlepény észrevétlenül távozott, de a gátvarrást megszenvedtem. Ez azonban semmi volt a boldogsághoz képest, amit éreztem: a kislányom egészséges, a mellkasomon szuszog, és végre egy igazi, szép szülésélményem volt! A tolófájásoknál már nem a fájdalom, hanem a kitolás foglalkoztatott, így úgy emlékszem, nem is fájtak annyira. A gátmetszést meg sem éreztem. A picit apa kíséretében elvitték megtisztogatni, majd megmérni, 2890gr, és 46cm volt a lelkem, picike babuci, de formás és gyönyörű, egyszerűen tökéletes. Pár perc múlva áttoltak minket az őrzőbe, és mivel az újszülött osztályon nem volt hely, 1,5 órát hármasban lehettünk, csak néha néztek be a nővérkék. A szülést követően iszonyatos remegés tört rám, ami másnap délelőtt szűnt csak meg. Hálás vagyok a szülésznőnek, Szilvinek, hogy ameddig lehetett hagyott sétálgatni, majd labdázni, határozott, de ugyanakkor kedves volt és segítőkész, és az orvosomnak Györe Imrének, aki támogatott mindvégig, a természetes szülésben is. (A cikket beküldte: sabuci)
|