|
|
Kategória: Szüléstörténetek Marci érkezéseElső kisbabám születése... azaz az én szüléssztorim. 2007. december 21-e, a nagy találkozás napja. Sok szeretettel osztom meg veletek részletes beszámolómat, egy új család születését!Apát nem ébresztettem hajnalban, bár akkor már gondoltam itt lesz ma valami, de gondoltam hadd pihenjen, 1 óra múlva is ráér megtudni... Fél órát dilemmáztunk az ágyban, hogy bemenjen -e dolgozni, de végül abban maradtunk hogy bemegy, (ekkor reggel 8 körül nekem 5-7 percenként 1-2 perc hosszú fájásaim voltak) hiszen a városban van és kocsival. Én leültem a gép elé a nagy labdára és fórumoztam, meg icq-ztam. A nővérem tiszta ideg lett, élő konferenciabeszélgetés volt hogy épp hogy vagyok, de én halál nyugodt voltam, ő meg egy ideg... remegett a keze és nem bírt dolgozni. Így voltam el 9-ig, amikor már 3 percenként jöttek a fájások... felhívtam a szülésznőt, aki azt mondta, hogy ha a víz már 2 órája elment, akkor jobb lenne ha már bemennénk... Icq-n írtam apának, hogy akkor indulhatna haza, mert be kéne mennünk. Erre, 9:15-kor még mindig online .... Írtam neki, hogy mi van??? Nem indul??? (Apukám sem volt itthon pont, úgyhogy autó egy szál se...) Erre írta, hogy de, már jön, csak fontos munkája volt... Köszi.... Na elindult, én közben még ruhákat hajtogattam, meg mire hazaért még gyorsan elkezdtem beágyazni... Ezen a ponton gondoltam hogy na ha ezt a csajoknak leírom, biztos kiakadnak... 3 perces, egyre izmosodó fájásokkal Márti rendbe teszi a szobát és beágyaz, hogy szépen hagyja otthon... Reggelit jó lett volna még enni, de nem kívántam. Kb. fél 10-re beértünk a kórházba, a cipőmet már nem tudtam kibontani, apa segítette le. Aztán én bementem adminisztráltatni, felvenni a kórházi hálóinget (választhattam színt - kék, zöld, sárga közül)aztán vizsgálat: 4 ujjnyi = 2 cm volt a méhszáj. Az orvosom mondta, hogy 5 ujjnyiig nehéz a tágulás utána 5-től 10-ig (ahonnan lehet szülni) már könnyebben megy. Gondoltam... az áldásos otthoni tevékenykedés, meg labdázás, meg egyéb... Aztán előkészítés és tusolás. Na ezen a ponton már jó gyengének éreztem magam. Számomra ez volt a szülés legnehezebb pillanata! Tusolás közben már annyira leesett a vércukor szintem, hogy belenéztem a tükörbe és fal fehér voltam, iszonyú gyenge, a fájások meg erősek és állni, tusfürdőzni, hajolni, lábat felemelni... hát ezt senkinek sem kívánom és teljesen egyedül voltam... Végeztem végre, a törölközést már hosszú percekig csináltam, mert fájások alatt csak támasztottam a csempét... utána várni kellett mert sehol senki, addig is támasztottam a falat és fájtam... Aztán végre mehettem a szülőszobára. Ott bekötöttek egy kanült az alkaromba (felülre) kérdeztem hogy minek, mert nem kérek semmit. Azt mondták akkor is kell mert vért vesznek tőlem és utána meg ha bármihez kell, benn lesz már. Mondtam hogy rendben. Aztán fel akartak tessékelni a szülőszékbe, én meg mondtam hogy nem-nem, én a kádba megyek! Csak nézett a szülésznő... Megeresztette a vizet, jó meleg volt, beszálltam és nagyon jólesett. Bár a fájások már elég elviselhetetlenek kezdtek lenni, nehezen találtam a helyem, de a négykézláb, kezemmel a kád szélén - pozícióban jó volt. A szülésznő masszírozta a derekam, locsolgatta rám a vizet, a férjem meg hidegvizes törölközővel hűtötte a homlokom, arcom, tarkóm. EZ VOLT A LEGNAGYOBB SEGÍTSÉG a szülés alatt + A SZŐLŐCUKOR! Azt itt már ettem, fél zacskóval kb. és iszonyúan jólesett és nagyon erőre kaptam tőle. Vizet is ittam. Max. fél órát voltam a kádban, aztán jöttek a tolófájások, akkor ki kellett szállnom. Átmentünk a szülőszobára, fel a szülőszékbe (ezt nem így terveztem, de mindegy) doki elég durván megvizsgált, legalábbis a vajúdás ezen szakaszán marha kellemetlennek éreztem... Már 10 ujjnyi voltam, de a méhszáj pereme még nem tűnt el teljesen. Én viszont nem bírtam már nem nyomni, mondtam hogy nem tudom visszatartani. Doki azt mondta hogy lehet szűk lesz a medencém hogy kibújjon a baba, úgyhogy nyomjam amilyen erősen csak bírom. Örömmel megtettem és 2 nyomás után mondták hogy innen már OK, Marci baba elindult. Nagy megnyugvás. Vártam a fájásokat és mindig nyomni-nyomni-nyomni, levegő. Szerencsére az EGÉSZ vajúdás és szülés alatt sikerült tudatosan odafigyelnem és a kezemben tartani a dolgot és VÉGIG LAZA SZÁJJAL, mély hasi légzéssel és O hang kifújásával segítettem magunkat. Szóval egyedül a kitolás alatt ment nehezebben a levegő kontrollálása, de végig a szülés alatt mindenki (szülésznők és doki is) dicsért hogy nagyon ügyi vagyok és nagyon szépen csinálom. Doki többször is mondta, hogy azért megy ilyen szépen és ilyen gyorsan, mert olyan felkészültek vagyunk! Enyhén dagadt a mellem, nagyot lendít az emberen ilyenkor a dicsérő szó! Szóval kitolás ami emlékeim szerint kb. 5-8 fájással lehetett meg összesen, úgy a harmadiknál mondták hogy bizti nem fog menni a gátvédelem, mert az egyik izomgyűrűm nagyon feszes és repedne... Nagyon sajnáltam, de ahogy előre is mondtam: nem mindenáron akarom az ügyet, csak jó lett volna ha és ezért megtettem mindent. Úgyhogy nyisszantottak, de nem éreztem, csak hallottam.... zizzz... Aztán fájás, tolás és mondták hogy már látják a haját. Sötét van neki. Még 2 fájás volt, mert az utolsó előttinél visszacsúszott picit és éppen nem bújt elő, de aztán egy csusszanásra kinn volt az egész kisbaba. Nem éreztem olyan nagynak, mint amilyen nagy igazából volt, ez fura. De a kicsusszanás pillanata az nagyon érdekes olyan fura érzés... nem tudom megfogalmazni. Sajnos nem tudták a hasamra tenni, mert extrém rövid volt a zsinórja és nem ért el hozzám, de a kezeit megfoghattam így is. Mondtam hogy nem baj, de amíg pulzál, addig ne vágják el a zsinórt. Vártak, elvágták és a hasamra tették. Istenem, azt az érzést! Megsimogattam alaposan és megállapítottam hogy sokkal nehezebb mint odabenn volt. De tényleg! A pocakban hordani fele ennyinek nem éreztem, mint amikor rám tették! Hihetetlen! Elvitték és apa is vele ment, lemérték, megtörölgették, megnézték a járatait és inkubátorba tették hogy melegedjen kicsit, mert megviselte az expressz világrajövetel és vacogott a drága. Apa visszajött hozzám. Addig nekem meg kellett szülni a lepényt, ami egyáltalán nem volt kellemes... megnyomták a pocakom, vártak, nyomni kellett de az már nem volt annyira kényszerítős érzés mint a babával és éreztem ahogy leszakad rólam... kijött. Dokik újabb elképedése... Dupla lepény volt! Kérdezték hogy véreztem -e a terhesség elején, vagy van -e iker a családban. De aztán megnézték és nem volt tesója, egyszerűen csak egy különleges lepény volt. 2 részből állt, meg középen egy "üres" szakasz, ahol a zsinór jött. Nem is jött ki teljesen sajnos, ezért kaptam érzéstelenítőt (a kanülön) és kitisztította a doki a méhemet, meg összevarrta amit kellett.... ziizzz... Hála istennek tényleg nem éreztem semmit, a varrásból kicsit az kellemetlen volt... Aztán csak feküdtem ott, apa szorította a kezemet, beszélgettünk, vártunk. Kaptam egy adag infúziót, amíg az lefolyt, addig kellett maradnunk. Aztán kaptam ágytálat, hogy produkáljak, de az sehogy sem jött össze... Ezért katéter, pisi és leszállhattam. Tolókocsival eltoltak a szobánkba, ahol lefekhettem a helyemre és vártunk... sokáig... már szüleim és a tesóm is bejöttek és készültek el, mire épp hozták a kisfiút. Melegített vízágyon a drágát. Ezen is volt végig a 3 napban. Szülés után 1 órával felpattantam és elmentem pipilni, utána jutott eszembe hogy azt mondták 2 óra múlva keljek csak és hogy valószínű szédülni fogok, majd óvatos legyek... Hát nem szédültem. Aztán délután meg éjjel még pár km-t megtettem a kórházi folyosón, mert a leges legvégén voltunk és mindenért a legelejére kellett mennem... Jegelnem kellett a sebemet mert beödémásodott, aztán mikor az ödéma lement akkor meg bevérzett... A kórházban másnapra ráéreztünk a szopira és a tejem is több lett, így már fejtem is neki amit szopi után megkapott üvegből - mert egyszerűen bealudt... Azt mondták hogy mivel korábban jött a világra, ezért ilyen aluszékony. Viszont 2-3 óránként kellett mellre tennem, de egy alvó babát hiába tesz oda az ember, nem kezd el szopni... Úgyhogy legnagyobb problémám az ébresztés volt. Fejre is állíthattam, akkor sem ébredt... a pelenkázás-öltöztetés volt talán a leghatékonyabb. Szóval a 3 nap azzal telt hogy ismerkedtünk és szoktuk egymást + szuperül belejöttünk a szopiba. Marci iszonyú jó gyerek, 2-3 óránként etetem, de szinte sosem ő sír érte, hanem nyösszög és felveszem és pelenkázom és arra ébred és eszünk. Utolsó nap - 2007. december 24-én - izgultam nagyon hogy jöhessünk haza, mindenki áment mondott már ránk, csak a gyerekorvosra kellett várni, aki 12 után jött csak be... Marci besárgult épp a 3. napra ezért eléggé féltem, de simán hazaengedett bennünket. Igy 2-kor megkaptuk a baba kiskönyvét és apa már repült is értünk! Már a kórházi folyosón hüppögtem, itthon meg már az udvaron elöntöttek a könnyek... Nem tudom ez másoknál is így van-e, de én egész kipakolás alatt és még este is bőgtem... Este elkezdett havazni, gyönyörű fehér lett minden, esett vagy 5 cm! És mi otthon voltunk, együtt, először, Szent Este, fehér karácsonykor... (A cikket beküldte: Márti***)
|