|
|
Kategória: Szüléstörténetek Kismackónk érkezéseAnnyi sok szép szüléstörténetet olvastam itt a Hoxán a terhességem alatt, most úgy döntöttem, hogy a szülés után 10 hónappal megosztom veletek ez én történetemet. Sok évnyi próbálkozás és kísérletezés után lombikra került sor. 2007 szeptemberében kezdtünk járni a meddőségi központba. Anyagi és egyéb okok miatt 2009 márciusában volt az első beültetésünk, amikor 2 fagyibabát kaptam vissza, a megtapadás sajnos nem sikerült.A második beültetésnél (december 1-én) 3 fagyibabát kaptam vissza. December 11-én kellett mennem kontrollra, ahol jó híreket kaptam, babás vagyok. Augusztus 24-re írták ki a szülés időpontját. (Apukám születésnapja, aki sajnos már nem él).Szóval ultrahang ultrahangot követett, amikor közli velem a doki, hogy szerinte valami nem ok a babával, mert a mérései alapján nem arányos, adott egy beutalót a SOTE 1-re. A barátnőm tanácsára (aki 3 hónappal idősebb babás volt ekkor) Dr. Fekete Tibort kerestem meg, ő megvizsgált ultrahanggal, és megállapította, hogy semmi baj nincs a babámmal. Megnyugodtam és innentől kezdve csak a SOTE-ra jártam. Időközben kiderült, a sógornőm is babás, szóval egyszerre jártunk néha vizsgálatokra. Minden ultrahangnál elmondták, hogy kevesebb a magzatvíz, engem a frász kerülgetett, de a doki megnyugtatott, hogy szemmel fog tartani és ha baj van beavatkoznak, nyugodjak meg, ki fogom hordani végig. Megpróbáltam kizárni mindent és csak arra figyelni, hogy kismackóm odabent megkapjon mindent. Pocakom egyre szebben növögetett, én meg nagyon élveztem az állapotot, a keményedések és a kézzsibbadásom ellenére. Július 28-án a születésnapomon elkezdtem sűrűbben keményedni, egy idő után felhívtam a dokimat, hogy ilyenkor mi a teendő? Azt javasolta, menjek be az ügyeletre. Az ügyeleten közölték, hogy egyujjnyira nyitva vagyok és akkor szülünk. Nagyon megijedtem, hisz majd 1 hónap volt még hátra. De babócám meggondolta magát, és mégsem bújt elő, viszont mivel PCO-s vagyok és cukros lettem, ezért benntartottak a kórházban. Próbáltam úgy felfogni, hogy ezt más is túlélte, bár nagyon rossz volt odabent apa nélkül. Néha hétvégére hazaengedtek. Dokival megbeszéltük, hogy mivel gyerkőc már elég nagy súlyú (az utolsó ultrahang szerint 3820 gramm) megindítjuk a szülés augusztus 19-én. Előtte még hazamentem az utolsó mozzanatokat előkészítettem, és apa 18-án délután visszavitt a kórházba, megnyugodtam, mert azért izgultam, nehogy otthon kezdődjön a szülés. Has keményedés-görcsölgetés megvan, de ennyi. Nagyon jól aludtam az éjjel. Igazából fel sem fogtam mi fog történni másnap, reggel jött a szülésznő és 8 körül levitt szülőszobába, gyors ctg, beöntés, borotválás, aztán elfoglalhattam helyemet a szülőágyon. Furcsa érzés volt, inkább izgultam és izgatott voltam, na jó egy kicsit féltem, de már nagyon vártam, hogy fog menni a dolog. Annyit olvastam róla, próbáltam rá felkészülni, amit ugye nem igazán lehet. Eddig egyujjnyira voltam nyitva, reggelre kétujjnyi lett belőle. Hurrá, fájdalom nélkül azért ez nem rossz. 9 körül megjött a dokim, megrepesztette a burkot, egyáltalán nem fájt, szinte nem is éreztem semmit, kaptam infúziót, mert ugye a cukor miatt kellett, meg már nem is ehettem, ihattam, aztán megkaptam az oxitocint is. Először tényleg csak mensiszerű görcsöket éreztem összevissza, maszatka mozgolódott pociban, a szívhangjával minden rendben. Fájások egyre erősödtek, majd rendszereződtek, eléggé fájt, de elviselhető volt még, jött a doki, hogy akkor megkaphatom az EDA-t, hát az nem volt egyszerű, domborítani 2 fájás között meg a pocimtól sem fértem el, ettől féltem aztán nagyon, de annyira ügyesen beadta, hogy csodálkoztam, még kérdeztem is, hogy mikor fog jobban fájni, mire közölte, hogy a ragasztás már tuti, hogy nem. Pont a legjobbkor adták be, a brutál fájásokat nem is éreztem, csak a monitoron láttam, meg ugye a vizsgálatoknál derült ki szépen tágulok. Nem emlékszem pontosan, de kb. 1 óra vagy kicsit több ideig hatott, addigra szépen tágultam kinyíltam, nem mondom, amikor abbamaradt a hatása, na az nem volt kellemes, de kibírható, labdáztam sétáltam, apa nyomkodta a hátamat. Gyerkőc feje nem illeszkedett be rendesen, oldalra kellett feküdjek, meg állni kellett sokat. Egyszer csak szülésznő kérte nyomjak párat állva a fájások alatt, hát… na ez már igencsak fájt, nekem jobban esett feküdni, mint állni. A próbanyomásokból odáig jutottunk, hogy szóltak dokibácsinak, szétkapták alattam az ágyat. Férjem mesélte, hogy dokibácsi kis sámlival érkezett, nekem ez akkor fel sem tűnt. Az utolsó 45-50 perc az azért kellemetlenül fájdalmas volt, de nagyon megérte. Először persze nem jó helyre nyomtam, az arcomon ennek következtében egy csomó hajszálér megrepedt (ebből mára már semmi se látszik), aztán rátaláltam a technikára, hogyan is kell alulra nyomni, de a doki meg a szülésznő szerint kevés ideig nyomok, próbáltam figyelni arra, amit mondanak, apa néha súgott. Annyira jó volt, hogy mellettem van, pedig nem is akart igazán ott lenni, de végignézte, szinte az egész szülést. Azt éreztem, hogy szétrepedek, szülésznő megkérdezte, meg akarom-e fogni a buksiját, atyaég, dehogy akartam, túl akartam rajta lenni, 1-2 nyomás és szinte kirobbant a kicsi fiam. Dokibácsi préselte a hasamat, segítve ezzel a nyomásokat. Dokibácsi elkérte a fényképezőt és kérte apát vágja el a köldökzsinórt, apa úgy meglepődött, nem is akarta igazán, de gyorsan rábeszélték, azóta sem bánta meg. Rátették a pocimra, olyan furcsa, de mámorító érzés volt fogni, annyira puha volt a bőre. Gyerkőcöt elvitték megmosdatni, megmérni, apa ment vele és videózta, 3880 gramm és 53 cm. Szép.:) Utána megszültem a méhlepényt, szülésznő megmutatta, nem szép látvány, de érdekes. Gátvédelemre készültünk, de nagy volt a feje a babának, ezért vágni kellett. 3 öltést kaptam csak. Lett egy pici méhszáj sebem, összevarrtak, de dokibácsi szerint azzal nem lesz gond. Utána elmehettem zuhanyozni, alig tudtam lábra állni, hajat akartam mosni, de inkább kihagytam. Éreztem, hogy nagyon kell pisilni, de nem sikerült. Még ott a szülőágyon megkatétereztek. Utána is csak nagyon sokára sikerült, azért aggódtam, de a természet tudja a dolgát. Annyian szültek a SOTE-n, hogy a csecsemőosztályon nekem, meg még jó néhány anyukának nem jutott hely. Gyerkőc odalent, mi meg 2 emelettel feljebb egy másik kórteremben. Lemehettünk megszopiztatni a babákat, de ez nem ugyanaz. Mondjuk, nagyon aluszékony volt, és elég sok magzatvizet bukott ki, meg is kértek, ne etessem. Az éjszakát külön töltöttük, most már örülök, mert így tudtam pihenni is. Másnap délelőtt kaptunk szobát, és megkaptam végre kisfiam, tündi bogyó, annyira édesen alszik. 4 ágyas kórterembe kerültünk, annyiból jó volt, hogy tapasztalt anyukák voltak mellettem, tudtak sok mindenben segíteni, viszont pont az ő babájuk volt az, aki kiabált egész éjjel, szóval sokat nem aludtunk. Én mindig is normál szülésre készültem, de azért lelkiekben felkészültem a császárra is. Az orvos és a szülésznőm mindig is mondták, hogy erre nem kerül sor. Ezúton is szeretném megköszönni a rengeteg segítséget és támogatást férjemnek. Nagyon büszke vagyok rá, amiért végigcsinálta velem, holott tudom, hogy a vér látványát sem bírja. A szülésznőm Szabó Rózsa előtt le a kalappal, nagyon profi, biztonságban éreztem magam a kezei között és persze az orvosom, Dr. Fekete Tibor is maximálisan mellettem volt. A körzeti gyermekorvos még aznap kijött és felfedezte, hogy van egy rejtett cickója kismackónak, hogy ezt a kórházban miért nem vették észre? Azóta kivizsgáltattuk gyerkőcöt, és hál’Istennek teljesen egészséges, ezzel nem lesz semmilyen teendőnk. Azóta kismackónk 10 hónapos, már feláll kapaszkodva mindenhol és lépeget, most bújt ki a második foga, és egy nagyon vidám zsivány kiscsávó. Apa imádja egyszem csöpp gyerkőcét. Annyira édesek együtt. Nekem nagyon pozitív élmény volt az egész terhesség és a szülés, a sok gond baj ellenére is, kezd érni bennem a gondolat, hogy jó lenne egy kistestvér. (A cikket beküldte: simancsa)
|