|
|
Kategória: Komplikációk Kihordásra ítélt terhességem, avagy Moszatkapitánnyal az életEgyszer megfogadtam, hogy 3. cikkemet a kihordásra ítélt terhességemről fogom írni. Akkor halálosan komolyan gondoltam, mégsem hittem, hogy valaha valóra válik. Annyiszor gondoltam már a "papírra vetéséről", de nem voltam elég bátor, hogy hozzákezdjek. Féltem, sőt mai napig is félek, hogy amit most átélek csak álom, és egy pillantás alatt szertefoszlik.Eközben az én akaratom egyre dacosabb lett. Hajtott a gyermek utáni vágy. A házasságunk pedig romokban hevert. Már a válás is szóba került. Az eddig szerelemben eltöltött 12 évünk semmivé foszlani látszott, miközben én másik orvost kerestem. Megint. Egy meddőségi orvost, akiről már hallottam és tudtam is, hogy most vagy soha. Emlékszem, hogy a rendelőbe vezető utat is végig veszekedtünk Apával. Nehezen találtuk meg a rendelőt, de engem annyira vitt valami előre. Az orvos tágra nyílt szemekkel hallgatta történetemet, miközben azt is elmeséltem, hogy Apa nem akar kivizsgálást. Abban maradtunk, hogy várunk pár hetet. Megpróbálom meggyőzni Apát, a vizsgálatok fontosságáról, de ha mégsem megy, akkor nálam elkezdünk továbblépni. Aznap a ciklus 20. napja volt és éppen peteérés. Ezt akkor nagyon megjegyeztem. Ugyan az ellentétek továbbra sem enyhültek, mégis a következő hónap 20. napján nagyon odafigyeltem, hogy aznap ne veszekedjünk. Pár nap múlva kezdtem furán érezni magam. Eddig nem tapasztalt tüneteim jelentkeztek. Ájulás, falfehérség, gyengeség, miközben a menzeszemet vártam, ami bizony késett. Egy hét is eltelt, mire elég bátorságot gyűjtöttem egy teszthez. Hatalmas meglepetés fogadott. Az eddigi terhességek alkalmával készült teszteken halovány tesztcsík most szinte bordón rikított a pipettán. Erősebb volt, mint a kontrollcsík. Gyorsan kértem időpontot az új dokitól, aki csak egy hét múlva tudott fogadni. Közben én előkerestem a már eddig is használt bogyókat. Mennyire hosszú volt az az egy hét. Főleg Apa pesszimista viselkedésével kísér(t)ve. A doki élő terhességet állapított meg, és további csodabogyókat. Nagyon akartam hinni a sikerben, így minden szavát szentírásnak vettem, miközben Apa kemény és hideg maradt. Lassan teltek a hetek. Minden vizsgálatot remegve vártam, hogy mikor lesz vége az annyira vágyott terhességnek. Eljött a 12. heti és a 18. heti ultrahang, de Apa még csak nem is jött be a vizsgálatokra. Sem a baba, sem a terhesség szót ki sem ejtette a száján. Majd megérkezett az AFP vizsgálat eredménye is, ami némi fejtörést okozott, így sort kerítettünk egy 4D-s ultrahangra. Megkértem Apát, hogy jöjjön be velem. Csodálkoztam mennyire könnyen belement. Persze mindent rendben találtak, és itt lett más az életünk. Az eddig hideg, kíméletlen ember megváltozott. Talán elkezdett hinni a sikerben. Teljesen kifordult magából. Jobban féltett, mint én magam. Ha csak valaki elköhintette magát a közelemben, máris védőhálót húzott körém. A szívem boldogsággal és rettegéssel volt telve, de hinni akartam, hogy világra jöhet a kisfiam. Lassan átadtuk magunkat a babavárás örömeinek. Végre együtt. Ma már a 31. hetet tapossuk. Hihetetlen mind a mai napig, hogy ez megtörténhetett velünk. Az, hogy a doki csodabogyói segítettek, vagy a terhesség mássága miatt jutottunk el eddig, már nem is fontos. Bár azt meg kell jegyeznem, hogy remegve írom e sorokat. Rettegek minden egyes nap, hogy meddig élvezhetem a fiammal töltött perceket, ugyanakkor azt érzem, hogy igenis megérte a sok könny, hiszen minden cseppért megannyi apró mocorgás az ajándék. Mert minden egyes nappal közelebb vagyok a fiammal való találkozáshoz, s tudom, hogy azon a napon halálosan szerelmes leszek. Feltétel nélkül és visszavonhatatlanul. Tudom, hogy attól a naptól kezdve másképp nyílnak a virágok, másképp fúj a szél és másképp dalolnak majd a madarak is. Tudom, hogy azon a napon végre anya leszek.... Végre.... Köszönöm. (A cikket beküldte: PAnncsika)
|