|
|
Kategória: Szüléstörténetek Kicsi kincsemHa valaki még 6 éve azt mondja, hogy 20 évesen anya leszek, biztos kinevetem... De anya lettem és élvezem. Minden jóval, rosszal együtt. Olyan gyorsan történt minden, hogy igazán akkor fel sem fogtam. Sokszor csak nézem és nézem Őt, hogy igen, Ő az én gyermekem, az enyém...2007-ben megismerkedtem a párommal. Szerelem volt első látásra. Rögtön össze is költöztünk, egy év múlva össze is házasodtunk. Megegyeztünk, hogy nekiállunk a baba dolognak. Mivel PCOS-s vagyok, rákészültünk a várakozásra. Októberben végén volt az esküvőnk. Novemberben álltunk neki a baba projektnek. Ami úgy sikerült, hogy novemberben csak egyszer tudtunk együtt lenni, mert sajnos Őt a munkája elszólította, így decemberben sem történt meg a "dolog". Én is akkor kezdtem az új munkahelyemen. Január első hete volt. Barátnőm kérdezte, hogy mikor volt meg utoljára? Hát, november 20-án. Őszintén, nem gondoltam, hogy terhes vagyok, PCOS-s vagyok, egyszer voltunk együtt... kizárt. De tévedtem. Jól emlékszem, vasárnap reggel volt, vártam a párom haza. Előző nap kaptam egy tesztet, csináljam meg. Vasárnap reggel rögtön olyan erős két csíkos lett a tesztem, hogy majd le estem a székről! Nem akartam elhinni! Mentem is dokihoz, akkor már 7 hetes terhes voltam. Ott dobogott a kicsi szíve. Olyan boldog voltam. 2008. augusztus 31-re írtak ki. Csodálatos terhességem volt. Nem voltam rosszul, alma kompóton kívül mást nem kívántam. :) De a kilók így is feljöttek. 29-én kellett befeküdnöm a kórházba. Babóca nagyon jól elvolt odabent. Szerettem volna hazajönni, de nem engedtek, mert azt mondták valami nincs rendben vele. Hol a magzatvízzel volt valami, hol a köldökzsinórral. Mindegyik orvos mást mondott. Féltem és nehezen viseltem a kórházban töltött napokat. Szeptember 5-én a reggeli vizitnél a főorvos hívott a vizsgálóba. Közölte, szedjem össze a cuccaim és menjek a szülőszobára. Szülünk. Nem tudtam sírjak, vagy nevessek. Gyors telefon lett volna apának, ha a telefonom nem mondja be az unalmast. Nem baj, van másik... ami szintén akkor romlott el... Gondoltam, ennék rosszabb már úgysem lehet. Egyik szobatársam odaadta a telefonját. Végre elértem apát. Hát hol volt? Tesómmal Pesten, a dugóban. Én meg a megye másik végén. Le szülőszobára, vérvétel, burokrepesztés, borotválás, pezsgőkúp, zuhany. Felraktak CTG-re. Pont délben volt az első fájásom. A következő 20 perccel később. Hát, gondoltam, a férjecském biztos ideér, elég ritkák a fájásaim. Ahogy ezt így kigondoltam, jött is a következő, innentől kezdve egy órán át 5 perces fájásaim voltak. Közben drágám is odaért. Kicsit bántva éreztem magam, mert amikor sógornőm szült, ott voltak a szüleim, hozzám meg nem jöttek. De legalább párom ott volt. Visszatérve, már olyan 2 óra lehetett, amikor már el sem múltak a fájások. Kaptam oxitocint, meg szurit is még. Ketten voltunk apával, bejött szülésznő, mondtam, hogy ingerem van. Az még nem lehet! Hát de van. Odajött megnézni, kiabált a dokinak, kapta szét az ágyat, mert már látszódott a feje az én kicsikémnek. Nyomtam, de nem jött! Elakadt, a szíve lelassult. Az egyik orvos nyomta a hasam, a másik vákuummal húzta. Így 2008. szeptember 5-én 15 óra17 perckor megszületett kisfiúnk, Attila. Nem sírt,csak nyögdécselt. Lemérték: 3500 gramm és 49 cm! Pont, mint gondoltam. Kedden mehettünk volna haza, de besárgult. Aztán felhelyezték a gyerekosztályra. Nem volt tejem sajnos, de jártam hozzá és próbáltam szoptatni. Aztán kipöttyösödött. Mint kiderült, érzékeny a bőre és csak az a baj, erős volt a mosószer, amivel mosták a ruhákat. Összesen 2 hetet voltam bent, egyet babásan, egyet babával. :) Azóta Ő már ovis nagyfiú :) Sajnos a kistesó már nem jön ilyen könnyen, 3 éve hiába várjuk... Így is nagyon boldogunk vagyunk, le sem lehet írni mennyire! :) (A cikket beküldte: Roza Lee)
|