|
|
Kategória: A baba elvesztése Ikreim elvesztése, avagy hogyan éld túl a missed ab-tPicivel több mint 8 hónappal ezelőtt estem túl a műtéten, úgy gondoltam most jött el az idő arra, hogy megosszam veletek ezt a történetet, s kicsit emlékezzek az angyalkáimra... túl lehet, és túl is kell élni egy ilyen szörnyűséget, és esélyt kell adni egy újabb terhességnek, hinni abban, hogy minden rendben lesz.2011 januárjában megjött a mensim aztán úgy gondoltuk, belevágunk a kistesó projektbe, Viktorkánk 1,5 éves múlt, akkor hát miért ne, legalább összenőnek. :-) Eljött a február 15., akkorra nem vártuk a mensit, előtte 14-én teszteltem már, mert nagyon izgatott voltam s láss csodát, igen, ott volt az a bizonyos + jel erősen és határozottan!!! Mutattam a férjemnek és igen, ő is látta, hatalmas volt az öröm. Ez volt Valentin napon igazi kis meglepi. Ám örömünket beárnyékolta, hogy másnap édesapám kórházba került tüdőgyulladással, neki sajnos már nem tudtam elmondani, hogy jön az újabb unoka. Anyu és mama aznap tudták meg, 15-én. Apával nem tudtam beszélni mivel intenzíven volt... anya járt hozzá minden nap, de ő sem beszélt vele ugyanis mélyaltatásba került, 22-én reggel 6-kor arra ébredtem, hogy csörög a telefon, mivel anya sosem kelt fel ilyen korán telefonnal tudtam, éreztem, hogy baj van, apa elment tőlünk. Sírtam, vigasztalhatatlanul, de próbáltam erős is maradni Viktorka miatt, ne lássa, hogy sírok, mert félni fog. És persze a pocaklakó miatt is. Február 28-án volt a temetés, annál borzalmasabb napot még nem éltem át, aznap éjjel apával álmodtam, álmomban elmondtam neki hogy érkezik a kistesó, ő pedig annyit felelt rá: Tudom, ikrek lesznek, én küldtem őket!! Elgondolkodtató volt, de ekkor még nem is sejtettük hogy igaza lesz. Sok stressz ért, a temetés meg minden, de bíztam abban, hogy nem lesz baj. Eljött a március 10., mikor első UH-ra mentem. Felfeküdtem a vizsgálóra elkezd ultrahangozni a doki és megszólal közben, mutatja, ketten vannak, majd leestem a székről, nem gondoltam volna, hogy így lesz, ahogy apa is mondta. Mikor mondtam a férjemnek és anyáéknak nem hittek a fülüknek, persze lehetséges volt, hiszen nagyapám (anyai) iker volt, de mégsem gondoltam... Féltünk, mi lesz, egy kicsi meg 2 picivel, de megoldottuk volna...eljött a második UH, március 24-én már csak az egyik baba fejlődött, a másik elhalt, megsirattuk de úgy gondoltuk ez okkal történt, a másiknak nem lesz semmi baja, egészséges lesz. Április 4. újabb UH, sajnos bekövetezett az, amit nagyon nem szerettünk volna, a másik babóca is elhalt, sírtam, zokogtam, hogy miért vagyunk ilyen szerencsétlenek, hogy kettőből egy sem marad meg, miért velünk történik ez a szörnyűség, apa magával vitte őket, de miért?! Megkaptam a beutalót a kórházba, 6-án mentünk akkorra volt meg az előzőleg levetetett véreredményem és a vércsoportos papírom, akkor már úgy mentem, hogy nem ettem, hátha meg is műtenek. De nem, csak elküldtek az altató dokihoz beszéltem vele, és mondták, hogy akkor másnap, 7-én, pénteken reggel fél 7-re menjünk és megcsinálják a műtétet, jajj még 1 éjszakát kibírni, Viktor is érezte, hogy baj van, sokat bújt. Eljött a reggel, éjjel szinte semmit nem aludtam, mentünk, fél 7 előtt ott voltunk, felvettek és megvizsgált a doki, de még egy UH-t nem csinált, jött egy nővérke, felkísért az osztályra a férjem is feljöhetett és el kellett búcsúznom tőle, sírtam, ő is sírt. Átöltöztem és csak feküdtem az ágyban, közben végig hallgattam 2 csaj beszélgetését, akik lelkesen mesélték, hogy abortuszra jöttek...ők ott feküdtek az egészséges babájukkal, én meg az ikreimmel, akik már nem éltek, borzalmasan éreztem magam. 10 óra lett, jött egy fiatalember értem, lekísért a műtőbe, vártam kicsit majd kinyílt az ajtó, egy fiatal kedvesnek tűnő doki szólt, hogy menjek, felfeküdtem, beöltöztettek, közben potyogtak a könnyeim, kérdezte az altató orvos hogy első baba, mondom, nem, van már egy fiam, azt mondta, semmi baj, majd lesz még másik is. Közben megkaptam az altatómat és onnantól teljes képszakadás... 3/4 11-kor arra ébredtem, hogy a fiatalember, aki lekísért a műtőbe, rak fel a szobába az ágyra és mondta, hogy öleljem meg a nyakát. Aztán elaludtam megint...negyed 12-kor ébredtem arra hogy sírok, eszmélgettem s arra gondoltam, végre túl vagyok rajta. Vártam kicsit majd felkeltem és lezuhanyoztam, nagyon jól esett, rendbe tettem magam és délbe jöhetett a férjem hozzám, mondták, ha nem lázasodok be, akkor 4-kor távozhatok. Közben hozták az ebédet is a férjem meg mikor letelt a látogatás, ment, vett hambit magának, 4-kor jött megkaptam a zárómat és jöttünk haza. Akkor megfogadtam, hogy legközelebb akkor fekszem kórházba, ha szülni megyek. 4 hét múlva volt egy kontroll minden rendben volt, 2 mensi és lehet próbálkozni, addig nem kell gyógyszert szedni. Letelt a 2 mensi és bele is vetettük magunkat, úgy éreztem, lelkileg csak az segít, ha próbálkozhatunk és összejön a baba, sokat gondoltam az angyalkáimra, de ők fentről vigyáznak, hogy minden rendben legyen velünk. És első próbálkozásunkra sikerrel jártunk, a kisfiam szülinapján június 29-én már pozitív teszt volt a kezemben, hatalmas örömmel, s most gömbölyödő pocakkal vagyok itt, holnap leszek 27. hetes, kisfiam lesz megint, aki Bence lesz. Soha nem felejtem el az ikreket, de túl kell lépni a múlton s arra gondolni, minden újabb terhesség egy újabb esély és ezúttal minden rendben lesz. Köszönöm a férjemnek és a családomnak, akik segítettek mindenben és a kisfiamnak, aki nélkül lehet, hogy nem lett volna olyan könnyű feldolgozni ezt a veszteséget. (A cikket beküldte: agibela1989)
|