|
|
Kategória: Egyéb babás témák HogyvanAz előző cikkem óta olyan kedvesen érdeklődtetek többen, hogy vagyok, mi a helyzet, hogy sikerült átlendülni a gyermekágyi lehangoltságon, mi történt azóta... gondoltam, megírom egyszerre, még ha késve is.Igaz, a szülés óta eltelt több, mint egy év, vagy talán ezer... egy fárasztó-boldog pillanatnak tűnő ezer év. És ha már így összejöttünk hárman (babó, migrén és én), úgy döntöttem, ideje egyikükre koncentrálni; a hangosabbat választottam. A szoptatás a kórházban sem volt egy sikerélmény, részben mert semennyi tejem nem volt, részben pedig Bogyókám köszönte szépen, nem óhajtott élni a lehetőséggel, inkább aludt. Ha lehetett volna, akkor napi 24 órában. Nem sokat segített az sem, hogy a fejemet sem tudtam mozgatni, nemhogy felülni hozzá vagy oldalra fordulni, meg az sem volt a siker alapköve, hogy tápszert kapott a kórházi cumisüvegből, mondjuk itt pont nem érdekel, ki mit gondol, egy sárguló (meg semmilyen) baba nem lehet éhen napokig, úgyhogy én hálás vagyok a tápszerért, bár tudtam, nem fogja megkönnyíteni a dolgunkat később. Szóval próbálkoztunk a szopival, legalábbis én a szoptatással, Bogyókám pedig itthon sem lelkesedett az ötletért, úgyhogy a dolog úgy zajlott, hogy okos anyuka nézi az órát, ha már a gyerek magától nem akar enni, hopp kajaidő, szuper, épp vége az előzőnek úgyis, ébresszük a gyereket, simogatás, paskolás, alszik tovább, csipkedés, fülhúzgálás, jóízűen durmol, jóvanakkor Bogyó, ha ilyen kemény vagy, vizes pelenkacsücsök a pofidra, Bogyó tojik bele, biztos szépet álmodik, tápszerrel, gondolom, mert a cicimet még nem nagyon látta. Így el is telik 40-50 perc, hazaér a büszke apuka, aki végül hideg kézzel lehel egy kis éberséget a legkisebbe, mondjuk addigra már kettőig nem látok, annyira bőgök, hogy éhen vész a ded. Nem vész. Csak visít, mintha nyúznák. Nagy nehezen belövöm a bizarr szopipózt (négykézláb, így a legelviselhetőbb a fej- és tarkófájás), de Bogyó úgy látja, ő aztán nem fog itt velem romoluszozni, vagy adjak enni rendesen, vagy vigyem innen ezt a vackot (cici) és hagyjam aludni. Napokig ez a helyzet, de a tápszert megvonom tőle. Nagy nehezen összeszokunk, és ahogy fehéredik a bőre, a szeme, egyre éberebb és éhesebb, és egyre valószínűbb, hogy tényleg az én kisfiam, nem cserélték el véletlenül indián szülők gyerekével a kórházban, mert hát sose lehet tudni, én aludtam, egyszer csak odatették, és azt mondták, belőlem jött, de hát ki látta. Innentől üdv a ló másik oldalán: alvás nincs, üvöltés, az van. A kórházban milyen büszkén hallgattam az erős, hangos kis sírását, hogy háhá, az én kicsikém nem nyávog, mint az ágyszomszédomé, szépen, hangosan sír, ahogy illik, aztán csak rájöttem, hogy ez nem verseny, de ha mégis, akkor ebben nem biztos, hogy jó nyerni. Szóval sírunk szépen felváltva, egyszerre, külön-külön, mikor hogy, ő azért, mert baba, én meg... én meg mindenért. Hogy nem eszik eleget, hogy nem alszik eleget, hogy én sem alszom, nem tudok rendesen mozogni, hogy süt a nap, hogy nem süt a nap... Megmagyarázhatatlanul és véglegesen egyedül érzem magam, miközben folyamatosan lelkiismeret-furdalásom van, hiszen épp családom lett, anya lettem. De mindennek érzem magam, csak anyának nem. Félek a gyereksírástól, félek az éjszakától, félek én már mindentől, de legjobban az egyedülléttől, mert olyan nagyon elveszettnek érzem magam, és persze a gondolataimtól, mert még mindig csak azt érzem, boldogtalan vagyok, és elrontottam az életem, és ettől olyan rohadtul érzem magam, hiszen a legnagyobb álmom teljesült, akkor hogyhogy nekem már semmi se jó, mi lesz ezzel a szegény gyerekkel ilyen anyával... Közben az eszemmel tudom, hogy valójában hogy hívják azt, amin átmegyek. Tudom, kemény hormonháború ültet hullámvasútra, nem túl fincsi kórházi élményekkel spékelve, és megdobva egy kis egészségügyi mínusszal, tudom, hogy egyszer vége lesz és jobban leszek, de egyelőre nem tudom élvezni a napokat, és a legnagyobb álmom beteljesülését. Rossz anyának érzem magam és nagyon sajnálom a gyereket, amiért ilyen peches, hogy engem nyert a születési lottón. Erősebb perceimben pedig kapaszkodom a gondolatba, hogy "holnap már jobb lesz. Minden nappal, minden héttel egyre jobb lesz..." És jobb lett. Nem azonnal, de egyre jobb lett, és ezek a hónapok lassan sok mindenre megtanítottak magammal és a világgal kapcsolatban; hogy nem vagyok mindenható, de még mindentudó sem, nem vagyok szaranya, legfeljebb béna, hogy a babák sokszor csak úgy sírnak, mert babák, hogy milyen gyönyörű az első mosoly és hogy milyen lelkesen cigánykerekezik és csinál egyéb módon hülyét magából az ember, csak hogy megint jöjjön az a napfényes mosoly... hogy milyen fontos az egészség és a napirend, a meghitt rituálék, és hogy mennyire szükségem van a férjem nyújtotta támaszra, és mennyire tökmindegy, más mit mond, hogy látja, mit gondol: Bogyókám az én kisfiam, én tudom, mi a legjobb neki. És főleg arra, hogy milyen hihetetlenül lehet ezt az életembe csöppent visítozó, kakiszagú apróságot szeretni, és hogy ez mindent, MINDENT megér. Bogyónak végül 5 hónapos koráig sikerült kizárólag (a kórházi napokat leszámítva) anyatejes babának maradnia, végig harcolt a cici ellen szegénykém, sosem lettek barátok, a legtöbb szoptatás ordítással kezdődött és azzal is végződött, és az esetek nagy részében közben is ordibált kicsit, de azért evett, én meg fejtem, sterilizáltam, fagyasztottam, mint az őrült minden nap, hogy elég legyen a tej, mert pengeélen táncolt a dolog, meg persze bármikor megéhezhet a gyerek éjszaka húsz liter fagyasztott anyatejre, alap. 7 hónapos koráig szopizott, akkor már elég nagy lett a hathatósabb ellenkezéshez, és végleg leválasztotta magát. Kimondom, még ha néhány nagybetűs Anya a szívéhez is kap: mindkettőnk megkönnyebbülésére. Véletlenül esett a dolog erre az időszakra, de - bár folyamatosan alakult - számomra körülbelül innen kezdett el lényegesen könnyebb lenni az élet. Mégpedig azért, mert Bogyónak egyre jobban kinyílt a világ, egyre több dolog érdekelte, ami miatt szerinte is hanyagolni lehetett a sírást, és ezzel nagymértékben könnyítette meg a dolgomat. Erősen figyelte a naptárt, hogy minden mozgásfejlődési lépcsőt a megfelelő időben csináljon, gügyögni pedig akkor kezdett megállás nélkül, amikor szóltam a férjemnek, hogy tejóég, ez a gyerek még mindig nem beszél, valami baj van. Egyévesen kezdett kapaszkodás nélkül járni, de a lakást már előtte is nagyon ügyesen szét tudta kapni, sosem fogom megtudni, honnan az a lendület hozzá, de ha kupigyártásról van szó, a lelkesedés csillapíthatatlan. Rettenetesen huncut, imádnivaló ördögfióka, tökéletes érzékkel táncol az idegeken, a legváratlanabb pillanatokban esik akkorákat, hogy az anyja éveket öregszik egyetlen másodperc alatt. De amikor a kis mandarinillatú ragacsos kezecskéivel megfogja az arcom, hozzámnyomja a pisze nóziját és azt cincogja: "nyanyanya", akkor megmásíthatatlanul tudom: ez bizony szerelem. Holtomiglan. (A cikket beküldte: inta)
|