|
|
Kategória: Komplikációk Ha lehetne egy kívánságom...Mint a címből is látszik, bizony már készült egy cikkem. Rövidke életem legnagyobb megpróbáltatásáról szólt, amiről azt hittem, hogy soha többet nem kell átélnem. Viszont mint annyiszor már, sajna most is tévedtem. Jelen írásom az első cikk megszületése utánieseményeket és annak lelkemre gyakorolt hatását mutatja be. Új életünk első lépéseként másik orvost kerestünk. Valamit tudhattak a bogyói, mert rövid időn belül megint állapotos lettem. Ugyan nem panaszmentes, ezért hűségesen szedtem a rengeteg, újabbnál újabb pirulát, amit a doki felírt. Teltek a hetek, és én bizony már majdnem fellélegeztem, mert a 12. héten jártam, mikor egy következő ultrahang volt soron. Emlékszem, ahogy ott ültem az öltözőben és a létező összes szenthez fohászkodtam, hogy a gyermekünk jól érezze magát a pocakomban. Mégsem akart a világra jönni a drága. A 9. hét környékén angyalka lett. Egyszerre voltam dühös és csalódott. Nagyon összetörtem. Állandóan a válaszokat kerestem, de inkább csak egy kérdés lett egyre hangosabb a fejemben: ez már mindig így lesz!? Ez alkalommal nem sikerült olyan hamar visszatérni a mindennapokhoz. Ha csak a babára gondoltam elfogott a sírás. A szervezetem sem heverte ki olyan hamar a műtétet, mint eddig. A menstruációm sem akart jelentkezni. Majd két hónapot váratott magára. Tovább nem is részletezném az akkor történteket, mert csak bőgés lesz a vége és a cikk írása is kudarcba fullad. A dokim szerint elképzelhető, hogy kromoszóma-rendellenességünk van Apával, ami rejtve marad akár életünk végéig, míg egy adott partnerrel sorozatos vetélést okozhat. Ehhez viszont genetikai vérvétel kellene, de ez a mi esetünkben nem egyszerű. Meg is érkeztünk a jelenlegi problémánkhoz. Ahogy teltek a hónapok, egyre közeledett a szokásos türelmi határidő vége a következő próbálkozásig. Én többször megemlítettem Apának, hogy lassan el kellene menni a vérvételre, amit a doki javasolt. A válasz mindig ugyanaz volt. Majd. Gondoltam, még ő sem heverte ki a csalódást, így nem erőltettem a dolgot. Míg egy apró vita alkalmával megint szóba került a vérvétel. Akkor derült ki a halogatás oka: Apa nem akar többször próbálkozni. Állítólag a harmadik műtét után megfogadta, hogy soha többé nem megyünk a harmadik emeletre. Ott van a műtő. Rettentő mérges lettem, hogy milyen jogon mer ő az én fejem felett ilyesmit eldönteni. Meg különben is mit gondolt, hogy én majd csak úgy beletörődöm, hiszen ha én vállalom akár a századik műtétet is, akkor neki kötelessége engem támogatni. Sajnos ez a véleménykülönbség azóta is fennáll kettőnk között. Ugyan megígérte, hogy megpróbáljuk megint, ha valóban annyira akarom, de azóta sem kezdtünk bele a következő babaprojektbe. Az idő viszont telik. Nagyon gyorsan. Az én szívem pedig egyre jobban fáj. Csak vágyakozom valamire, ami számomra örökké csak álom marad. De más is lesújtani készül rám. Az öcsém elveszi feleségül a barátnőjét, akivel már évek óta együtt élnek. Ez persze nagyon jó hír. Az esküvő nyáron lesz, mert a lányka kijelentette, hogy ő bizony 2010-re babát szeretne. Mi lesz velem, ha jön a baba!? Hogyan fogok örülni neki!? Megszakad majd a szívem. Minden nap attól rettegek, hogy bejelentik a baba érkezését. Persze nagyon örülnék neki, de a szívem fájdalmát nem enyhíti majd semmi. Főleg miután utánanéztem az örökbefogadás feltételeinek. Már az első pár sorból kiderült, hogy csecsemőre esélyünk sincs, Apa életkora miatt. Tehát valahogy nekünk kell összehozni egy pöttöm manót. Lassan készült a cikkem. Több napos szünetet is tartottam, mert újra előtört belőlem a rengeteg fájdalom, amit eddig próbáltam elnyomni magamban. Közben pedig az életünk is új fordulatot vett. Egyik este volt egy nagyon komoly beszélgetésem öcsivel és bizony szóba került Apa makacs viselkedése. Nos, nem vagyok teljesen biztos benne, de azt hiszem Apa meghallhatott valamit, mert másnap ő kérte, hogy ne védekezzünk. Azóta "hatalmas erőfeszítéssel hívogatjuk" a gólyát. Apa is teljesen megváltozott. Talán átértékelt magában bizonyos dolgokat és dűlőre jutott a lelkében dúló viharokkal szemben. Ugyan a vérvételen még nem voltunk, de hátha annak is eljön az ideje. Most tehát nagyon boldog vagyok. Most sikerülnie kell! Már annyit szenvedtünk. Igenis megérdemlünk egy apró csodát. Ugyan tele van a szívem félelemmel, de igyekszem nem gondolni rá. Akarok egy babát és nem tűrök ellentmondást sem Égen, sem Földön! Mert nekem csak egy kívánságom lenne: kint a napsütésben állva, mosolyogva nézni, ahogy a férjem a magasba dobja a gyermekünket és gyöngyöző kacajukat hallgatni, amikor újra elkapja. (A cikket beküldte: PAnncsika)
|