|
|
Kategória: Az én terhességem... Gergő manónk történeteVeszélyeztetett terhességemet tetőzte még, hogy dongalábat állapítottak meg a 26. héten. A félelem, ijedség mellett nem adtuk fel, továbbra is kitartottunk és élni akartunk! Azt mondták, hogy kicsi volt a férőhelye a méhemben és nem tudtak úgy fejlődni a lábacskái, ahogy kellett volna, nem tudott úgy mozogni, ahogy szeretett volna.Mivel nekem veleszületett halláscsökkenésem van, így a genetikai központba is kellett járnom. Hát elég nehezen viseltem a terhességet, hisz a rosszullétek nem múltak el, mint ahogy megjósolták, hanem végig a kilenc hónap alatt megvoltak. Ráadásul nyolc hetesen bevéreztem, azonnal kórház, ott már nagyon féltem, hogy mi lesz az én kis pocaklakómmal. Nem akartam elveszíteni, pedig az orvosok nem mondtak semmi jót, csak, hogy készüljek fel a legrosszabbra, mert elmehet a baba. Sírtam, remegtem, nem akartam elveszíteni, és csodák csodája velem maradt. Az orvosok csak ámultak és bámultak, nem hittek a szemüknek, hogy még dobog a kis szíve. Hisz rengeteg vért vesztettem, kész csoda volt, hogy velem maradt, élni akart. Mikor másodszor is megtörtént a dolog, akkor már tudtam, hogy ő nagyon erős és meg akar születni. 26 hetes korig semmi rendellenességet nem vettek észre, az afp is jó lett. Akkor már megmondták, hogy fiú lesz, és Gergőnek neveztük el a babánkat, aki nagyon izgő-mozgó pocaklakó volt. Ekkor megint Pestre kellett mennem ultrahangra. Nem izgultam, hisz nem volt semmi gond az utolsón se. Áldom a napot, hogy anyósom elkísért, hisz akkor jött a legrosszabb az életembe, amit el lehet képzelni. Az ultrahang kimutatott valami rendellenességet. Az orvosok gyülekeztek felettem, sugdolóztak, nekem semmit nem mondtak, csak annyit menjek ki, és majd a másik szobánál szólítanak. Nyugodjak meg, a lábánál van gond, ennyi, majd a másik szobában többet mondanak. És kiküldtek. Remegtem, zokogtam, alig találtam meg anyósomat, aki már jött elém. Mi van? - kérdezte, de én csak arra tudtam gondolni, hogy nem lehet, hisz annyi mindent legyőztünk, annyi mindenen mentünk keresztül.. Hisz Gergő manónk erős és élni akar, nem lehet, hogy láb nélkül éljen. Behívtak oda, már anyósom is bejött velem, nem akartam egyedül menni. Ott felajánlották, ha gondolom elvetethetem, vagyis megszülhetem, de akkor nem marad életben, hisz még 26 hetes. De meg is tarthatom, hisz csak dongalába van. Még életemben nem hallottam róla, de egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy ő ne maradjon velem. Egyből mondtam is, Ő velem marad és végig kihordom, lesz, ami lesz. Végre akkor elkezdte mondani, hogy kezelhető, műthető és gyógyítható. Én csak annyit kérdeztem, ugye járni tudni fog, más nem is érdekelt, csak Ő járni-futni tudjon. Nem kívánom senkinek sem, amit ott átéltem, azt a rettegést, azt a félelmet amit éreztem az ultrahang után. Most már nagyon boldog vagyok, hisz Gergő, igaz farfekvéses is volt, de megszületett és mint egy kis béka olyan volt, mikor megláttam. Boldog voltam, mikor felsírt és magamhoz szoríthattam végre. Tíz hónapos koráig jártunk gipszelésre, kezelésre az ortopédiára. Külön köszönet Dr. Kozma Péter Tamásnak, aki végig kezelte a lábacskákat. Itt vagyunk most már nyolc évesen, és aki nem tudja, az meg nem mondja, Ő hogyan született. Most ugyanúgy szaladgál és focizik, mint a korabeli fiúk. Köszönöm. Azóta van egy másik fiunk, aki egészségesen született. Nem gondoltam volna, hogy így lesz. (A cikket beküldte: Őri Zoltánné(Bea))
|