|
|
Kategória: Szüléstörténetek Felkészülten, mégis cserbenhagyva túlélni egy szüléstA szülésre teljesen felkészülve indultam, minden könyvet, cikket, videót áttanulmányoztam a 9 hónap alatt, ajánlott dokim volt, akihez 2 hetente kellett járnom, 100 km-eket utaztunk oda-vissza rendszeresen, azt hittem, ez így jó. De nem volt az, így visszagondolva a doki után is utána kellett volna járni, csak hát mikor ajánlanak valakit, akkor megbízunk vakon az ajánlóban és a dokiban is.Hajnali 5-re értünk be a kórházba, még mindig 4 perces fájásokkal. Amikor megjött a szülésznő megvizsgált, egy ujjnyira nyitva voltam. Folyosón vajúdtam, sétálgattunk. Volt egy NST, vizeletvizsgálat, és adatfelvétel. Aztán elment a nyákdugóm is. Megjött az ügyeletes orvos is, ő is megvizsgált, akkor már 2 ujjnyira voltam nyitva. Magzatvíz vizsgálatot csinált: kristálytiszta. Aztán hívták a dokit, aki a dokim helyett volt. Megjött az orvos kb. 8 körül, ő is megvizsgált: bő 2 ujjnyi. Megkaptam a beöntést, aztán burkot repesztettek majd kézzel tágított, nem bírtam ki sikítás nélkül annyira fájt (itt már 4 ujjnyi) erre annyit mondott: - Jó, hogy megcsináltuk (miért beszél többes számban, engem senki nem kérdezett, hogy akarom-e?), és mehettünk a szülőszobára. Férjem beöltözve, fényképezőgéppel a kezében készen állt! Bekapcsolta a zenét, én meg ültem a labdán a fájások alatt. Kb. 45 percet ültem a labdán, aztán megkérdezték, érzek-e valami ingert. Mondtam, hogy nem, csak már sehogy sem volt jó. Azt mondták feküdjek fel, és megnézik. A labda véres volt, kicsit megijedtem. A doki azt mondta, maradjak, és a következő fájásnál már nyomtunk is. Az első fájás harmadik nyomásnál már látszott a haja, aztán sorra jöttek a tolófájások (amiből nem igazán éreztem semmit). Csak mondták, mikor nyomjak. Jött az égő érzés A 3.-4. fájásnál már vágtak is, utána pedig nyomtam, de nem ment, így a doki rátenyerelt a hasamra, egy nagy nyomás és éreztem, ahogy kicsúszik a kislányom. Ahogy leszívták, rögtön fel is sírt, és azonnal a hasamra tették. Na, ekkor nyitottam ki a szemem, és nem tudtam mást mondani, hogy az "Én kicsi lányom!”, és potyogtak a könnyeink. A férjemmel együtt sírtunk örömünkben. Elvitték megfürdetni, addig én megszültem a placentát. Na, a párom most lett egy kicsit rosszul, le is dőlt mellém a másik szülő ágyra, de aztán ment is inkább a pici lányunkat fényképezni. Engem pedig összevarrtak, ami mondhatom, nagyon fájt. Végül kitoltak a folyosóra és még egy párszor vissza a szülőszobába. Nyomogatták a hasam, de nem akart elállni a vérzés. Többször is kellett hálóinget és lepedőt cserélni alattam. Éreztem, hogy nincs rendben valami, de végül úgy döntöttek, betolnak az ágyamhoz. Elvileg saját lábon kellett volna, de nem bírtam, szédültem. Aztán megetették velem az ebédet, így egy kicsit már jobb volt. Délután pedig jöttek a szüleim megnézni a babát és engem. Kisétáltam, a nővérke készített nekem egy széket. Azon ültem pár percet, aztán mentem is vissza, aludni. Teltek-múltak a napok, közben a derekam is fájt annyira, hogy alig bírtam menni, és a közérzetem sem volt túl jó. Eljött a varratszedés ideje. Mielőtt felmásztam volna a székre, kicsúszott belőlem egy placenta darab, aztán a doki kiszedte a varratokat, nos ez is fájt. Aztán megultrahangozott és közölte, maradnom kell, mert bent maradt valami. Ekkor kapott el a sírógörcs... Kisírtam magam, majd mondták, hogy reggel kaparnak. Reggel meg is csinálták a műtétet, és délután már a picimért mentem, igaz nem az enyémet adták oda... na, mindegy. Azért végül megkaptam. Kedd reggel pedig mentem a zárójelentésemért a főorvos Úrhoz, aki rám nézett, és azt mondta: "Sürgősen egy vérképet!". Jöttek is rögtön vért venni, de nem volt se vénám, se vérem. Nyolcszor szúrták a karomat, és csak pár csepp vér jött le. Leküldték a laborba, és jött az újabb rossz hír. Maradnom kell, és vér is kell kapnom. Na, ekkor újra bőgtem (még jó, hogy a tejem nem ment el). Megkaptam a vért, aztán mehettem a gyerekért. Végül szerdán jöttünk haza, szülés utáni depresszióval és tejlázzal. A komplikációkat leszámítva szép élmény volt maga a szülés! De utána rémálom! 5 hónap volt, mire lelkileg felgyógyultam, 2 hónap mire magától elmúlt a derekamból az idegbecsípődés. A lányom szerencsére nyugodt baba volt és most is jó kislány, lassan 4 éves és most jön a kistesója. 15 hétig nem volt orvosom, ennyi idő kellett mire megtaláltam az igazit, bízom benne, hogy most minden szép és jó lesz. Már félidős vagyok, Pestre járok orvoshoz és úgy érzem, megéri. Nem piszkálgatnak feleslegesen, és úgy kezelnek, mintha a testvérük lennék, nem pedig egy újabb kismama. Mindenkinek javaslom, hogy az általa választott orvosoknak jól nézzenek utána. Mindegy, hogy magán vagy SZTK-s. És a kórháznak, ahol szülni fogtok. Tudom, nem könnyű, de ha utánajárunk, akkor talán nem lesz bűntudatunk, hogy nem tettünk meg mindent. (A cikket beküldte: Szőke85)
|