|
|
Kategória: Szüléstörténetek Erik baba érkezéseMég pocakosként kezdtem el olvasni szüléstörténeteket, utána is kedvenc olvasmányaim maradtak. Aztán úgy döntöttem, hogy én is leírom kisfiam születését. Szeretnék minden egyes boldog percre emlékezni; a fájdalomra is, hisz így teljes a történet, ez is része a „beavatásnak”, amellyel anyává válunk. Utána pedig nem marad más csak a határtalan és feltétlen szeretet.Kaptam egy nagyon jó állásajánlatot, s ezért úgy döntöttünk, hogy akkor két évet mégis csak várunk a gyermekvállalással. Úgyhogy három próbálkozás után újra védekeztünk. Aztán hívtak, hogy enyém az állás, ha elfogadom. Akkor már két napot késett. Gyors teszt... állapotos vagyok. Egyértelmű volt, hogy inkább a baba, mint az állás. Végül a sors úgy akarta, hogy mindkettő enyém lehetett. Terhességem első 4,5 hónapjában egész nap hányingerrel küzdöttem, de ,hogy dolgozhattam nagy erőt adott, nem hagyhattam el magam. November végéig dolgoztam. Problémamentes volt az egész terhességem. Jól éreztem magam, tele voltam energiával. Ilyen boldog, és kiegyensúlyozott nem voltam még életemben. December 31. és január 3. között vártuk a babát. December elején elintéztem mindent. Összepakoltam végre a kórházi csomagot. Kitakarítottam a lakás minden szegletét. A karácsony és szilveszter sok pihenéssel telt el. Aztán jött a január. Minden nap telefonok, sms-ek: egyben vagy még? Akkor kezdődtek a rosszabb alvások, (egész addig napi 11-12 órákat bírtam aludni). Két naponta kórház: szívhang, ultrahang, vizsgálat. Nagyon untam, hogy napi 4 órákat ott ücsörgünk a nem túl kényelmes székeken, ahelyett, hogy otthon pihennénk. De akkor már bőven túl voltunk a kiírt időponton. Január 13-án megvizsgált az ügyeletes doki mondta, hogy még minden oké, de el kellene gondolkodnom, hogy hogyan tovább. Azt mondta, csütörtökön 15-én legkésőbb megindítják a szülést, mert az már a 42. hét vége lesz. Tudtam, hogy a dokim akkor egész nap dolgozik, meg ő lesz ügyeletben is. Mondtam, hogy még hazamennék, inkább majd 15-én jövök batyuval. (A városunkban sajnos nem jöhet be a dokid szüléshez, csak ha nappal épp a kórházba van beosztva munkára, vagy délutántól ő az ügyeletes.) Hazamentem, délután még főztem, meg tettem-vettem. Éjfélkor elmentünk a párommal lefeküdni. Ő két percen belül elaludt, de én már nem tudtam. Jöttek a fájások. Először 7 percesek, aztán egy óra múlva már 5-6 percesek voltak. Kimentem a nappaliba, s ott próbáltam pihenni. Kettő körül el kellett mennem wc-re. Elment a nyákdugóm. Egymás után háromszor kellett nagyvécéznem. Gondoltam, hogy lassan indulni kellene, mert ezek már tuti jelek. Elmentem letusolni, még egyszer megborotválkoztam, bár a hasam miatt már nagyon nehéz volt, főztem teát. Még egyszer átnéztem a kórházi csomagot. Háromkor felébresztettem a férjem, hogy itt az idő. Kicsit kába volt, elment gyors tusolni, aztán bepakolás az autóba, irány a kórház. Közben szépen, pontosan 5 perces fájások. Négy körül értünk a kórházba, bejelentkeztünk, átöltöztem, s irány fel a szülészet. Megvizsgáltak: egy ujjnyira voltam csak nyitva. Ráraktak NST-re, de a gép nem mutatott fájásokat - ja köszi szépen, nem ők érezték. Azt mondták ezek még csak jósló fájások. Reggel levittek az osztályra, férjem hazament pihenni, én meg próbáltam aludni. Kaptam görcsoldót, amitől ha a fájások, csak jósló fájások, akkor elmúlnak. Hát nem múltak el. Igaz nem is sűrűsödtek. Pontosan tartották az 5 perceket. Egész nap lenn a kórteremben fájtam. Még szerencse jó volt a csapat, mert legalább a szünetekben jókat beszélgettünk. Este fél héttől már 3-4 percesek voltak a fájásaim. 10-kor szóltam az ügyeletes nővérnek, hogy most már egy ideje 3-4 percesek. Fel megint a szülőszobákra, NST vizsgálat. Nem nyíltam egész nap szinte semmit. A gép pedig enyhe fájásokat mutat. Éjfélkor vissza le a kórterembe. Akkor már sem ülni, sem feküdni nem tudtam. 3 percenként jöttek a fájások. 5 percenként futkostam wc-re, mert mindig úgy éreztem, hogy bepisilek. A derekam görcsölt, azt hittem szétszakadok. Olyan fájásaim voltak, mint később a tolófájás. Csak mászkálva bírtam. De akkor már több, mint egy napja kínlódtam. Reggelre a bokáim háromszorosra dagadtak. Reggel ügyeletes doki megvizsgált, 2,5 ujjnyira nyíltam ki az éjjel. Elérkeztünk a 15-éhez. Telefonáltam páromnak, hogy jöhet, mert most már lassan csak lesz valami. Felküldtek minket a szülőszobára. Kaptam beöntést, jött a dokim. Burkot repesztett. De valószínű éjszaka elcsöpögött szép lassan az összes magzatvizem, mert akkor már egy csepp sem jött ki belőlem. Egész nap séta a folyosón, labdán ücsörgés. 3 perces fájások, ez idő alatt a férjem masszírozta a derekam, mert majd leszakadt. Két óra felé jött a dokim. Megvizsgált, 3 ujjnyi – hurrá! Fél négykor kaptam oxitocint, 2 órán keresztül csöpögött. De nem hozta meg a várt hatást. Fél hatkor kaptam valami brutális injekciót. Nem részletezném inkább, milyen rosszul voltam tőle. Akkor már úgy éreztem, hogy feladom. Nincs több erőm. 1-1,5 perces fájások, hat órára 4 ujjnyira nyíltam. Ekkor a doki mondta, hogy kézzel egy kicsit tágít, talán azzal segít egy keveset. Hát, azt nem sorolnám a kellemes élmények közé. Mondta, hogy ne izguljak 8-ra baba lesz. A tágítás azonnali hatást hozott. Rögtön jött az első tolófájás, gyors kapkodás, ágyat átalakítani, lábak fel… Még jött 3 tolófájás, közben egy gátmetszés, amit nem is éreztem már akkor. Férjem kezét szorongattam, de egy hangom sem volt. Minden erőmet összeszedtem, s a negyedik tolófájásra, egy csúszásra, közel 43 óra vajúdás után 18 óra 35 perckor kibújt az én drága kisfiam, Erik. A fájdalom, a kimerültség abban a pillanatban nyomtalanul elmúlt. A hasamra rakták, egy picit sírdogált, aztán rám nézett azzal a gyönyörű sötét szemével. Rögtön beleszerettem. Leírni nem lehet azt az érzést. Anya lettem. S ez a legcsodálatosabb nap egy nő életében. Elvitték letisztogatni, Apa is ment vele. Addig összevarrtak. Sajnos beül is varrni kellett, mert olyan erővel sietett a világra Erik, hogy a méhszáj, minden repedt. A varrás azért elég kellemetlen volt. Szinte mindent éreztem. Aztán visszahozták, s akkor még kb. egy órát töltöttünk együtt hármasban, míg levittek minket az osztályra. Megmutatták, hogyan kell szoptatni. Próbált szopizni a kicsim, de a kimerültségtől mindketten szinte rögtön elaludtunk. A kórházi napok is szép emlékként maradtak meg bennem. De hálát adok a sorsnak, hogy a saját orvosomnál szülhettem, mert nagyon sokat segített, s az utómunkálatokat is nagyon szépen elvégezte. Azonkívül, amíg a kórházban voltam, minden nap bejött megnézni, hogy vagyok. Annak azonban végtelenül örültem, hogy hazamehetek, s megkezdhetjük hármasban közös életünket. Azóta eltelt 10 hónap, de az eufória még mindig tart. Néha csak nézem, ahogy alszik a kisfiam, s potyognak a könnyeim. A férjem nélkül azonban biztos nem bírtam volna végigcsinálni. Most is sokat segít, s együtt imádjuk a legféltettebb kincsünket. (A cikket beküldte: rzsuzska)
|