|
|
Kategória: Komplikációk Elveszve!Életem legszebb napja volt, mikor megtudtam: VÉGRE BABÁNK LESZ egy év sikertelen próbálkozás után!Nagyon boldogok voltunk a férjemmel, de július elsején a boldogságunk és minden reményünk szertefoszlott...Január 9-én csináltam egy pozitív tesztet! Örömömben sírtam, mert akkor már egy éve próbálkoztunk. Rögtön rohantam elújságolni a férjemnek a munkahelyére, majd édesanyámékat örvendeztettem meg a jó hírrel és ahogy múltak a hetek, hónapok, akit csak ismertem, mindenkivel tudattam a boldogságom. Egy hétre rá, elmentem a dokimhoz és ő is megerősítette a teszt eredményét és megállapította, hogy 4 hetes a kis magzatom. Repültem haza megmutatni a páromnak az ultrahangos felvételt a kis csöppségről. Nagyon kislányt szerettem volna és mindig mikor megnézte a doki, azt mondta, hogy valamivel nagyobb a koránál, úgyhogy nagy babára készüljünk (nagyon féltem, mert szerettem volna természetesen megszülni a kicsinket). Laci (a férjem) azt mondta, hogy akkor ez biztos kislány, mert már érettebb a koránál. A 12. héten voltam genetikai vizsgálaton és minden eredményünk a lehető legtökéletesebb volt a kisfiunkkal. Az első mozzanatától kezdve nagyon aktív volt a babánk, de egyik napról a másikra nem mocorgott annyit. Persze belebeszélik a kismamákba, hogy a terhesség nem betegség (és itt jegyzem meg, ha ilyet még egyszer kiejt a száján, pláne egy férfi, rongyosra verem) és én ahelyett, hogy orvoshoz fordultam volna, az ismerős anyukákat kérdeztem, hogy ez normális-e és megnyugtattak, hogy nagy a baba, nincs annyi helye és nem tud annyit mocorogni és úgy voltam vele, hogy a 30. hétben úgyis megyek megint ultrahang vizsgálatra. Ott elmondtam a dokinak, hogy mit érzek, de ő úgy jött UH-ot csinálni, hogy előtte még elvégzett pár abortuszt és elég flegma volt: - Van szívhang. Minden rendben! - volt a válasza. 30 hetes korára a babának 1400 grammosnak kell lennie, az enyém pedig 1062 grammos volt. Nem akartam vele vitába keveredni, mert akkor még morcosabb lesz. Ez volt kedden. Szombat délelőtt átmentem a másik utcába Olgihoz (4 gyermekes anyuka, aki a kórházban a gyerekosztályon nővér), a barátnőmhöz, akivel a terhességem legelején megbeszéltük, hogy ő lesz velem szülésnél. Átmentem és mondtam neki, hogy gyerünk a kórházba, mert csak az az előtti nap reggelén éreztem a kicsit. Mire elrendezte a gyerekeket és én is haza mentem letusolni (mert akkor már biztos voltam benne, hogy baj van), már 13:30 volt. Tusolás közben a könnyeim is folytak. Nagyon ideges is voltam. Két órára már kint voltunk a kórházban és nézett ultrahangon egy fiatal doki. Olgi is bejöhetett velem. Én csak az arcukat néztem, mert sokáig néma csend volt. Majd mikor már nem bírtam tovább, megkérdeztem: - Doktor úr, baj van? Csak rám pillantott és már a monitort nézve mondta halkan: - Nincs szívhang... Tudtam! Éreztem! Nem voltam meglepve, de azért reménykedtem, hogy csoda történik, mert behívtak még két nőgyógyászt (persze az enyém nyaralt) és sajnos csak megerősíteni tudták, amitől nagyon féltem és nem akartam! Az volt az első mondatom, hogy nem akarom ébren... de azt mondták a hektoliter vér levétele és a vizsgálatok után, hogy mivel fiatal (26 éves...) vagyok és a magzat sincs olyan rég elhalva, inkább nem kaszabolnák a méhem a következő terhességek érdekében, úgyhogy meg kell szülnöm. Ezzel egyet is értettem. A férjem csak zokogott, de én már tele voltam nyomva nyugtatókkal, meg a nyelvem alá is adtak valami bogyót a vérnyomásom miatt (170/100), úgyhogy nem tudtam sírni. Persze vizesedtem is, a fehérje is meg volt a vizeletben és még a foltos látás is (nem biztos, hogy jól fejeztem ki magam). Igen! Terhességi toxémia miatt kellett július 1-én megszülnöm 30 hetes kisfiam holtan! Persze próbálták vigasztalni a férjem, hogy a következőnél már veszélyeztetett terhes leszek, de valahogy ez nem vigasz. Meg az sem, hogy így kellett lennie. De miért?! Az volt a szerencsém, hogy ott volt velem Olgi és szombat délután kettőtől vasárnap délután fél háromig, amíg meg nem lett a kis teste a babámnak. Rettenetes volt! Este 9-től voltak fájásaim (mert 16 órakor felhelyeztek egy tablettát, amivel meg indították) és mondták, hogy reggelre megleszek. A második tablettát, már a méhszájamra helyezték egy hatalmas ollóval. . . fájt! A szülésznő, aki éppen ügyeletes volt, azt mondta, hogy én most már csak azzal törődjek, hogy minél hamarabb megszabaduljak tőle... Nagyon a szívembe mart ezzel a mondattal, mert én nem akartam "megszabadulni tőle", de inkább hallgattam, mert ha nála szülök, még képes és meg is kínoz. De "szerencsémre" nem lettünk meg reggelre és 6-kor leváltották a szívtelen asszonyt. Akkor már azt hittem, hogy nagyon erős fájásaim vannak. Nagyot tévedtem!!! 10-kor behívtak, hogy megvizsgáljanak és akkor még csak szűk egy ujjnyira voltam kitágulva. Baromira fájt, mikor vizsgáltak. Nem haladtunk olyan gyorsan. Nem tudom mikor fektettek fel a szülőasztalra, mert akkor már nem érdekelt, hogy hány óra és minden fájásnál összerántottam minden nyílásom. Bekötötték az oxitocint és akkor már csak megváltásért és fájdalom csillapítóért imádkoztam. De akkor még az egy perces fájások közt horkoltam (Olgi mesélte utólag) és bejött a szülésznő, aki a másik szobából hallgatta milyen időközönként vannak fájásaim és felpörgette az eseményeket! Na akkor már levegőt sem kaptam, de Olgi abban is segített. Együtt lélegeztünk, mert félt, hogy fel megy a vérnyomásom és még nekem is bajom lesz, de hál' Isten nem sokára nyomnom kellett (nekem nem volt székelési inger) és épp akkor nem hallgatta a szülésznő a fájásaim. Eltűnt. Mire megtalálta őket Olgi, már fele megvolt és akkor a kapkodás. Utána még kétszer nyomtam és kicsúszott! 3 nap után hazaengedtek. De a szülési fájdalmak meg sem közelítik azt a fájdalmat, amit a kicsim hiánya okoz! Ennek most lesz 6 hete. Próbálok pozitívan gondolkodni, mert sok szeretet vesz körül, de hiányzik... Remélem mihamarabb beköszönt megint hozzánk a gólya, de akkor is ott lesz a félelem, hogy esetleg újra megismétlődhet a szörnyűség. Köszönöm, hogy elolvastátok. (A cikket beküldte: Dohány Kati)
|