|
|
Kategória: Szüléstörténetek Életünk legféltettebb kincse, Nándi babaFél év várakozás után, tavaly márciusban megjelent a második piros csík azon a bizonyos teszten, ezzel kezdődött a mi legboldogabb kilenc hónapunk. Jártunk rendszeresen ultrahangra, alig vártuk az újabbnál újabb fotókat a bennem szépen növekvő kis emberről. Közben kiderült, hogy ez a kisember férjem leghőbb vágyát váltja valóra, kisfiúnak születik és a neve tovább él...Kicsit kacifántos a történet, de így kezdődött... Tavaly márciusban tudtuk meg, hogy a pocakomban van egy pici élet, nagyon boldog volt apa is, na meg persze én is...hisz már vártuk egy pár hónapja, hogy megismerjük azt a bizonyos két rózsaszín csíkot... Az én párom régebben ellenezte az apás szülést, félt, hogy majd több baj lesz vele, mint velem, de amikor megtudta, hogy tényleg valóra válik a vágyunk, minden megváltozott. Egyszer csak ő hozta fel a témát, hogy szeretne velem lenni a nagy pillanatban. Kicsit körülményes volt a dolog, mivel nálunk nincs megengedve, hogy apuka benn legyen a szülésnél. De találtunk ám megoldást, nem olyan emberek vagyunk, akik csak úgy sodródnak az árral. Van egy barátnőm, aki egy évvel korábban szült Debrecenben, szintén hasonló okokból kifolyólag, felkerestük az ő orvosát, és elindultunk ezen az úton... Elkezdtük az ingázást Margitta, Hajdúböszörmény, Debrecen útvonalon. Jött a tavasz, virágoztak a fák, mi boldogan autókáztunk Böszörménybe, hogy megnézzük, hogy érzi magát odabenn a szerelmünk gyümölcse ... Nagyon jó érzés volt, amikor azt hallottuk a doktor bácsitól, hogy nő a babánk, mint a gomba, meg hogy anyával is minden rendben. A férjem első perctől nem tagadta, hogy vágyik arra, hogy kisfiunk szülessen, ezt a doki elől sem titkolta. Álma beteljesülni látszott, amikor 18 hetesen megvillant a kuki, aztán a mi kisfiunk, minden alkalommal megmutatta nekünk, hogy ő bizony férfi a javából, apa büszkesége. Lassan a tavaszból forró nyár lett, mi meg mindig hűségesen jöttünk-mentünk, voltunk baba-moziban Debrecenben, meglestük, mit csinál a babócánk, ha érzi, hogy látjuk...nagy nehezen kicsikartunk tőle egy profil-képet, megjegyzem az arcát nem mutatta oly hűségesen, mint a férfiasságát:-) Aztán eljött az a pillanat, mikor kicsit megijedtünk... 30 hetesen a doki szigorú pihenést írt elő, mivel puhának érezte a méhszájamat, nem csoda, hisz ekkora nagy baba ilyen pici nőben, mint én vagyok... nincs ez jól elosztva - mondta. Én igyekeztem jó kislány lenni, elmentem táppénzre, és sokat pihentem, és kértem a babát, hogy nagyon kapaszkodjon bennem... Mindig csak 2 hetet kértem tőle, alig vártam, hogy újra menjünk kontrollra, lássuk milyen a helyzet. 32 hetesen kaptam a tüdőérlelő szurit is, nehogy a babám egyet gondoljon és elinduljon kifele... De hála Istennek, erősen kapaszkodott, nem sietett megnézni ezt a csúnya kinti világot... Aztán eljött az a bizonyos novemberi esős hétfő délelőtt, amikor szokás szerint a Klinikára mentünk kontrollra; én már 38 hete és 5 napja cipeltem pocakomban a szerelmünk legszebb gyümölcsét, akit már akkor biztosan tudtuk, hogy Nándornak fogunk nevezni. Igaz B verziónak ott volt a Luca is, ha valami véletlen folytan mégsem fiúról lenne szó... na mindegy. A változatosság kedvéért sógorom vitt minket, mert a mi kis autónk szervizben volt, ez azért fontos, mert később még lett egy kis gubanc belőle...na, de ne szaladjunk annyira előre. Szokás szerint felhívtuk a doktor bácsit telefonon, szóltunk, hogy megérkeztünk, de ő megkért, hogy várjunk kicsit, mert műtőben van, jön amint tud (mint utólag megtudtam, 17 szülés volt aznap, meg 9 császár, mintha legalábbis frontátvonulás lett volna...). Bementünk ultrahangra közben, ott úgy nézett ki, hogy akár végig is vihetem a terhességet, mert a babám szépen nő, és jól érzi magát odabenn, már több mint 3 kiló...nekem nem igazán jött, hogy elhiggyem, mert az ismerőseim, akik már szültek, azt mondták, általában többet tippelnek a reálisnál, mondjuk pocakom az volt rendesen... Már elmúlt 15 óra, az ultrahangos csajok készültek haza, az én dokim még mindig sehol. Na egyszer csak megérkezett...megvizsgált...akkor jött a hideg zuhany...van egy ujjnyi tágulásom, ezzel akár már be is indulhat a szülés... Egész terhességem alatt egy percig sem féltem a szüléstől...olyan bizalommal voltam a doki iránt, hogy tudtam, nekünk az ő kezében semmi bajunk nem eshet...mindazonáltal, utolsó 2 alkalommal már úgy mentem kontrollra, hogy jó lenne, ha be is indulna már valami, hirtelen kicsit beijedtem. A doki azt mondta, hogy mivel van egy kis tágulás, a vizsgálástól előfordulhat, hogy be-is indul a szülés. Menjünk nyugodtan haza, de ha érzek 5-10 perces fájásokat, fogjuk a batyut es irány vissza, ő amúgy éppen ügyeletes. Ha nem történik semmi, akkor csütörtökön jöjjünk legközelebb. De az én fiam úgy látszik nem várt csütörtökig... Amikor a doktor bácsi megcsiklandozta, az nekem nagyon fájt, pedig azelőtt sosem éreztem ilyet (valószínűleg azért, mert nem volt meg nyitva a méhszájam) nem véreztem, nem szivárgott magzatvíz, de fájt. És ahogy kiléptünk a klinikáról, én éreztem, hogy mi ma már nem megyünk haza, mert folyamatosan fájt a hasam alja és kezdtem egyre ritmusosabban görcsölgetni... Elmentünk a Fórumba kicsit csavarogni, húztuk az időt, hogy lássuk, mi sül ki ebből. Akkor még nem éreztem tisztán, hány percenként jönnek a fájások, mert a pocakom azelőtt is gyakran keményedett, annyi hogy nem volt meg soha ilyen folyamatos alhasi fájdalmam. Egy barátnőm ott dolgozik a gyógyszertárban, benéztünk hozzá...én leültem egy fotelba és vártam a fájásokat, a fiúkat elküldtem bámészkodni. Mire visszajöttek, már tudtam, hogy 7 perces fájásaim vannak, de még mindig nem siettünk szülni...nem akartam a kórházban várni órákat, míg eljön az idő. Meglátogattuk Kriszta barátnőmet, akinek már van egy óvodás kisfia meg egy 2 éves kislánya, ő tehát már tudja mi az, hogy szülési fajdalom. Gondoltam, lepihenek nála egy kicsit, erőt gyűjtök a nagy feladathoz. De mire odaértünk, már mintha tűkön ültem volna, nem találtam a helyem, fészkelődtem, ülni sem volt jó, feküdni sem, mondta Kriszta, itt nincs mese, irány a klinika, hívd a dokit...ő is jött velünk. Felmentünk a szülőszobára, azt sem tudtuk, most mit csináljunk, a férjem maradt volna velem, de másnap reggel neki dolgoznia kellett volna, 24 órát dolgozik, 72-t szabad (tűzoltóság) autó a sógoromé, sógoromnak otthon a helye, férjemnek mellettem, autó kellene...Addig csűrték-csavarták, hogy mire én megkaptam a beöntést, férjem elindult hazavinni sógoromat és hozni vissza az autót. Kriszta kint várt a folyosón, hogy mégis tudjam, hogy ott van valaki, nem vagyok egyedül. A doki megvizsgált, még mindig egy ujjnyi tágulás... Előkészítettek, zuhanyoztam, vajúdtam, kaptam EDA-t, tehát nem volt rossz dolgom, szépen lassan tágultam, azaz nem is olyan lassan. Egyszer csak megvizsgált a doki: 4 ujjnyi tágulás, lassul a baba szívhangja. Hirtelen császár-gyanús lettem, de amint oldalra fordultam és mély lélegzeteket vettem, helyreállt Nándi baba szívhangja, szerette ezt a pózt. Mondta a doki, hogy biztos a köldökzsinór van rossz helyen, mert csak akkor van gond, ha hanyatt fekszek. Én amikor ezt hallottam, hogy köldökzsinór, kicsit bepánikoltam, úgy éreztem, lehet, akkor már jobb is lenne a császár... féltettem a babámat... de a doki megnyugtatott...szépen tágulok, jók a medenceadottságok, ha már eddig ilyen szépen eljutottunk, csak meg kéne szülni... Felhívtam a párom, hogy kicsit siessen, mert még lemarad, nem mintha amúgy nem sietett volna, már benn volt Debrecenben, pár perc és oda is ért a klinikára. Még vártunk kb. egy órát türelmesen, a doki már nem igazan vizsgált, hogy ne zaklassa a babámat, csak mind azt kérdezték, hogy nem érzem-e, hogy kell kakilni...mit mondjak, éreztem is meg nem is, nem olyan volt mintha tényleg kellene, de ez szerintem az EDA miatt volt. Na ekkor megvizsgált, hoppá, eltűnt a méhszáj... felpörögtek az események...már vittek is szülni. De alig tettek át a szülőágyra, már nyomjak is... férjem fogta a kezemet, szülésznő nyomta a pocakom, a doki meg szemben velem segített Nándinak, aki úgy bújt, mint egy kis vakond.. Jóformán észbe sem kaptam, már kinn is volt...háromszor rugaszkodtam neki úgy, hogy semmit nem éreztem, negyedjére éreztem, hogy kinn a feje meg a válla...éreztem, hogy a nehezén túl vagyok, a többi már nem rajtam múlik. Láttam a pici kék testét előttem, de nem sírt, csak azt hallottam, hogy szortyog, aggódva kérdeztem, hogy miért nem sír. Mire a doki csak ennyit mondott: - Elfáradt, majd mindjárt rázendít... Elvágta azt a hosszú köldökzsinórt, ami 38 hétig kötött minket össze, és amibe a végére Nándi baba elég rendesen belegubancolódott ("köldökzsinór kétszer a nyakon, vállon, lábon", írta a zárójelentésben). Csodálkoztam, hogy lassul a szívhangja? Nándit ekkor elvittek, valahol a hátamnál hallottam először a kis síró hangot, miután adtak neki egy kis oxigént. Megtörölgették, megmérték... el sem hittem, amikor azt mondták: 3400 gramm, 50 cm - hol fért el bennem egy ekkora óriás - nem potyára mondta mindig a doki, hogy az egész pocakom egy nagy baba... Elkészült apa és fia első fotója (férjemnek szerintem meg soha nem láttam ilyen büszke mosolyt az arcán)...aztán annál felemelőbb érzésben meg soha nem volt részem, mint amikor mellkasomra tette szerelmünk legszebb gyümölcsét, ezt a gyönyörű és egészséges nagyfiút, akit azóta is a legnagyobb odaadással nevelünk... (A cikket beküldte: reka82)
|