|
|
Kategória: Szüléstörténetek Duciterhesség és szülésBár már hét éve házasok voltunk a férjemmel, én úgy éreztem, az életünk teljes a munkával és a kutyáinkkal. Az ismerősök közül sokan összesúgtak már a hátunk mögött, és gonosz pletykák is szárnyra keltek, én mégis úgy gondoltam, akkor legyen gyerekem, ha már minden gondolatom körülötte forog, ha nem fontosabb már az újságírás, a kutyatenyésztés, egyszóval semmi. S bevallom, súlyfeleslegem miatt féltem is egy kicsit a terhességtől, a szüléstől...Az utolsó vizsgák után megkérdeztem a férjemet, mit szólna, ha nem szedném tovább a gyógyszert. Megegyeztünk, de ilyen gyors sikerre nem számítottunk. Október 13-án két hetes kimaradás után vettem egy tesztet, s kiderült, babát várunk! Amíg a teszt eredményére vártam, elég vegyes érzelmek cikáztak bennem. Nem is tudtam, hogy az egy vagy a két csíknak örülnék jobban. Annyira gyorsan jött mindez, főleg, hogy mindenki azzal riogatott, hogy a súlyom miatt nehezen, vagy egyáltalán nem fogok teherbe esni. Elmentem egy ismerős orvoshoz, aki UH-ra küldött, mert a vastag hasfalon át nem tudott semmit kitapintani. Először az UH sem mutatta, de a vizsgálatot végző hölgy nagyon aranyos volt, és átvitt Dr. Orosz László adjunktushoz, aki hüvelyi UH-t végzett. Mikor mondtam, hogy a teszt kimutatta a terhességet, azt ígérte, addig keres, míg nem talál valakit. Őszinte mosoly volt az arcán, amikor felém fordította a monitort. Könnyes szemmel mentem ki a Férjemhez, és a kezemmel mutattam, hogy milyen picike, de ott van a baba,és már öt hetes!Azt is rögtön eldöntöttük, hogy a kedves orvos magánrendelőjébe megyek. Pont a születésnapom volt, november 17-e, amikor először mentem vizsgálatra. Kaptam egy UH képet, tegyem el emlékbe, ez lesz majd a fotóalbum első darabja. :-) Semmitől sem tiltott el az orvos, csak azt kérte, hogy mivel 100 kg fölött kezdtem a terhességet, ne jöjjön fel több a végére 6-8 kg-nál. A kórházban csináltunk pár vizsgálatot, de semmi kórosat nem találtak, kivéve a toxoplazmát, amit a vérvétel mutatott ki. Ez egy fertőzés, amit valószínűleg az állatorvosnál szedtem össze cicáktól. Gyógyszeresen kezeltek, és gyakran csináltak UH-ot, hogy lássák, minden rendben van-e a babával, nem e károsodik a szíve, a nyaki csigolyája. Akkor lélegezhettünk fel kicsit, amikor az AFP normális értékeket mutatott. Már a 20. héten tudtuk, hogy kisfiunk lesz, és azt is, hogy harántfekvésben van, s bármennyit mocorog, mindig abba a vonalba fekszik vissza. Számítottunk a császármetszésre, de azért végigcsináltuk a felkészítő tanfolyamot. És eljött a nagy nap, a kiírt időpont előtt két nappal, mert hétvége következett. Bár ha simán szülök, akkor is meg lett volna időre, mert a császár előtti napon elment a nyákdugó. Megkaptam a beöntést és még ami ezzel jár, majd oxitocinra kötöttek. A műtőben egyből sikerült a gerincérzéstelenítés, s már csak azt láttam, jónéhányan állnak körülöttem. Volt néhány kellemetlen pillanatom, amikor az agyamban is tudatosult, hogy melltől lefelé nem tudok mozdulni. A párom addig csak a műtő ajtóban állt, az aneszteziológus mondta neki, üljön le a fejemhez és beszéljen hozzám. Aztán a dokim mondta, hogy álljon közelebb hozzá, hogy láthassa, hogyan emeli ki a fiát! A párom szerint csodálatos volt látni, ahogy az orvos egyik kezével kiemeli a babát, és ugyanazzal a mozdulattal már pörgeti is a tenyerén, mert 4X volt a nyaka körül, 1X a válla alatta köldökzsinór. Nem is sírt fel azonnal, két perc kellett, hogy magához térjen. Éppen csak megsimogathattam, el is vitték tőlünk, és sajnos az őrzőben is csak egy percre hozták fel. Igazán csak másnap láttam. Tehát 2000. június 1-én 9:39-kor megszületett Gyöngyösi Bence Richárd, 3400 grammal és 50 cm-el. Mindez úgy, hogy közben én egyetlen kilót sem híztam, sőt 13 kg-al könnyebben jöttem haza a kórházból. Ezzel még nem ért véget a történetünk, a kórházi napokról majd legközelebb... (A cikket beküldte: siti)
|