|
|
Kategória: Szüléstörténetek Cseh Csabika születése!Márciusban eldöntöttük, hogy babát szeretnénk. Párom szülinapján április 22-én már tudtuk, hogy összejött. Igaz, mindenki előbbre jósolta, de 40+5 naposan világra hoztam pici szerelmünket. Amire visszagondolva, mindig könnyek gyűlnek a szemembe.De a végeredmény kárpótol mindenért. Este, azt már nem tudom milyen filmet néztem, de érdekesen éreztem magam már fél 8 körül, de akkor még semmi jelentősége nem volt. És nem is gondoltam semmire. Fél 10-kor görcsölgettem, állandóan pisilni jártam és néha hasmarsom is volt. Azt hittem, elrontottam valamivel a hasam, vagy a narancs megint nem tett jót. Ekkor már se feküdni, se ülni nem tudtam és 15 percenként fájdogáltam, de azt gondoltam, mivel nem folyt el semmi, így ez biztosan nem az. Fél 12-ig szenvedtem halkan, hogy apa ne aggódjon. Aztán átmentem a hálóból a nappaliba és ugrasztottam, hogy akkor éjfélkor nyomás. Beértünk a kórházba, hát a kocsiban az ülés nem volt kellemes, de beértünk. Ott elmondtam, mi a gondom-bajom. Átöltöztem hálóruhára és megvizsgált a doki néni. Hát biza, a görcsök jó előjelek voltak, de nem tágultam ki és a magzatvíz sem folyt el. Akkor fekvés a vajúdóban. Apát bekísérték mellém és rátettek NST-re, ami egy darabig 10 perces fájásokat jelezett, aztán már hamar 5 percesek lettek. Manóka nem akart mozgolódni, de mivel nekem nagyon pisilni kellett, így leszedtek a gépről és a kényelmetlen ágyról, végre felkelhettem és sétálhattam. Hát nem sokáig örültem, mert aztán vissza tettek. Nagyon fájt a derekam, hanyatt fekve szédültem és nem győztem mondani, hogy ne kelljen sokáig így maradnom. Rossz volt hallani, mikor már két kismama is világra hozta a gyermekét, én meg ott szenvedtem és nem is csináltak semmit velem. Nem adtak semmit és nem is tettek semmit. 4-kor adtak egy kúpot. Na, gondoltam, akkor nem sokára már kezdődik. De semmi. 7-kor a váltásnál jött csak be egy doki, aki megvizsgált és burkot repesztett. Gondoltam: akkor oké. Akkor már nagyon fájtam és minden áron nyomni akartam. 8-kor ismét bejött egy doki, aki megvizslatott, mondott valamit és olyan gyorsan előkészítettek, hogy csak pilláztam és mikor mondtam, hogy nyomnom kell, akkor már nem tudtam visszatartani, hiába mondták hogy ne! Akkor már éreztem, hogy elájulok, mivel hanyatt fektettek. Párom végig ott állt mellettem és fogott, hogy ne nyúljak oda le. A másik oldalon egy doki nő fogott le. Mikor tolnom kellett, akkor egy rövid ideig tudtam és szó szerint ordítottam a fájdalomtól, ők meg mondták, hogy ne ordítsak, akkor már baromira kimerült voltam és a doki elvágta a gátat, ugyanis, mint utóbb kiderült, Manóka elakadt bennem. Akkor már nagyobb fájdalmaim voltak és mondtam adjanak valami fájdalomcsillapítót, vagy szedjék ki császárral! Közben egyszer majdnem el is ájultam, a párom pofozott fel. De aztán visítva, de kinyomtam Picúrt. Mikor a lepényt kellett megszülni, már alig voltam magamnál, és mikor kint volt, akkor el is feküdtem. Annyira ki voltam ütve, hogy a külvilág megszűnt. De a párom nagyon ott volt. Végignézte, ahogy kiszedik belőlem a kis drágát, elvágta a köldökzsinórt, ahogy megszülöm a lepényt, és a varrást is végig nézte. Ő keltett, mikor bejött a dokinő, hogy na, akkor anyuka, most összevarrjuk. Akkora már viszonylag újra felkeltem, viszont csak viccelődtem. Már nem is fájt semmi. Csak arra tudtam gondolni, amikor születése után a hasamra rakták Prüntyőkét és én egy hatalmas, ájult puszit nyomtam a kis kobakjára és a párom áhítattal nézett bennünket. Varrat után elszundítottam. Akkor ébredtem, mikor a babám visszahozták. Másfél óra múlva jöttek, hogy segítsenek lezuhanyozni és utána vigyenek a kórterembe. Ez az én történetem. Sajna nem voltam elég erős, de sikerült. Köszönettel tartozom a páromnak, aki mellettem volt a nehéz pillanatokban. (A cikket beküldte: Franc22)
|