|
|
Angyalka születettEgy 11 hetes terhesség története, a kezdeti örömtől egy újabb angyal megszületéséig. Kérdések amiket maga után hagyott és amire nincs magyarázat. Hogyan éljem/éljük túl a történteket? Mikor fogom elfelejteni, vagy egyáltalán el kell-e felejteni a történteket?Május 7-én (anyu névnapján) megcsináltam tesztet. Pozitív! Földöntúli boldogság öntött el. Végre jön a második kisbabám! Azonnal telefonáltam: "apa, te tudod pontosan, hány gyereked is van? :))) " Anyunak: "te tudod, hány unokád van? :)))" És kezdődött a boldog tervezgetés. A kisfiam, aki 20 hónapos, megtanult az ágyban és nem a karomban aludni, saját "felnőtt" ágyat kapott, a fürdőszoba már ki is lett festve..stb Mivel a második baba, pontosan tudtam, nem érdemes 4-5 hetesen orvoshoz rohanni ezért vártam. Május 30-án végre indultunk. Mintha az első lett volna olyan izgatottan és boldogan vártam az ultrahangra. Végre mi jövünk! Az ultrahangos doktornéni kedvesen helyet mutatott és elkezdte a vizsgálatot. Szinte az első érintésre előtűnt a világ legszebb foltocskája. "Ott van, gyönyörű nagy"-mondta a doktornő. CRL:11 mm. És a legszebb diagnózis: a gravid uterusban egy élő embrio látható. Sírva énekeltem hazáig, minden pirosnál csodálkoztak is rajtam. Aztán teltek a hetek. Én lassan hízni kezdtem, főleg a vitaminoktól, és eltűntek a tünetek. Ez főleg így utólag szúrt szemet. A 9 héten elmúlt a pisilés, a fáradékonyság. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget, sőt fel sem tűnt. Már nevet is adtunk a kicsinknek. Ha kislány: Anita-Zita, ha kisfiú: Zsolt. Megterveztük a jövőt. Gáborkának őszre meg kell szoknia, hogy saját szobája van, meg kell tanulnia apával is elaludni. Én EDÁ-val, de természetes módon fogok szülni (császároztak először, szeretném kipróbálni a másik verziót is), anyukám vagy barátnőm segít majd az első hetekben. Kell egy testvérkocsi, mert a nagy ovis lesz jövő ősszel, de addig is sétához még mindkettőnek kell a kocsi, ruha - majd ha kiderül a neme, de van a családban kislány, kölcsönkapjuk, venni kell cumisüvegeket és szinte kész is vagyunk... Aztán pénteken, minden előzmény nélkül észrevettem egy csepp vért. Házasélet nem volt, nagyon vigyáztunk a picikénkre, de mensi időben voltam. 1 csepp és semmi több, görcs-fájdalom szintén semmi. Aztán pár óra múlva még egy, és később még egy. Hétfő délutánra volt időpontom a következő orvosi vizitre és a 12 heti ultrahangra. Felváltva nyugtathattuk egymást Bélával: ez nem lehet nagy baj, mert akkor fájna, vagy jobban vérezne... Szombaton változatlanul 1-1 cseppel, de folyamatosan véreztem. Vagy pontosabban maszatoltam. Délután nem bírtam tovább, kértem a férjemet induljunk a klinikára. Délelőtt elkapott egy rossz érzés, és elsirattam a gyermekem. Az eszemmel tudtam, hogy ő már nincs, elhagyott, csak a szívemmel akartam még reménykedni. Találtam is magunknak magyarázatot: nem fáj, nem vérzik erősen és van aki végig menstruál... Beértünk és az ügyeletes doki megvizsgált. "Zárva a méhszáj - ami nagyon jó, és szép nagy a terhessége" - mondta. Majd elmentünk az ultrahangra. A sors fintora, hogy ugyanazon a gépen vizsgált, amin először láthattam meg a kicsikémet. Az én tapasztalatlan szememnek nem tűnt fel semmi, csak az, hogy már pár perce nézelődik és nem mondd semmit. Összeszedtem az összes erőmet és megkérdeztem: "Mi a baj?" "Nem látom a szívdobogását és nagyon picike a magzat." Összedőlt minden. Nem tudom, hogy kerültem ki a szobából, hogy öltöztem fel, semmire nem emlékszem. Arra koncentráltam, nehogy elbőgjem magam. Valahogy kiértem a páromhoz és a kisfiamhoz. Nem tudtam semmit kinyögni, de talán nem is nagyon kellett. Látszott rajtam minden. Jött a doki is és elmondta a férjemnek is mit látott. "Kb. 7-8 hetesen megállt a baba a fejlődésben, és most lökődik ki a szervezetből" "A babára való tekintettel hazamehetnek, de erősödő vérzés vagy bármi panasz estén azonnal jöjjenek vissza, egyébként hétfő reggel 8-ra éhgyomorra jöjjön. Befejezzük műszeresen a méh kiürítését és másnap mehet haza." Ebből én csak a kiürítést hallottam meg... Vasárnap, mikor a párom nagyfiát vártuk, erősödni kezdett a vérzés. Nem vártunk tovább be a klinikára. A kicsi otthon maradt a bátyjával. Az okok: mi lesz, ha éjjel begörcsölök és már nem tudok vezetni, a mentő nem visz oda ahova kérem..stb, de a legfontosabb: azt hittem, ha túl leszek rajta könnyebb lesz. Hiszen olyan picike volt még, talán nem is nevezhető emberkének, jobb hogy így történt és nem később... A fenét! Ő az én kisbabám VOLT. Akinek NEVE van, akinek láttam dobogni a kis szívét és akire vártam. Akiről nem maradt csak egy fotóm és egy kétcsíkos tesztem. Mit csináljak velük? Hova temessem? Ki tudná egyszerűen csak kidobni vagy félretenni a zárójelentések közé? Lassan eltelt egy hét és egyre rosszabb lesz minden. A nappalok még csak-csak eltelnek, hiszen itt van Gáborka, ő kitölti az időmet. Csak éjszakák ne lennének! Félév múlva lehet újra próbálkozni... És felejteni? Azt hogyan lehet? (A cikket beküldte: suczy)
|