|
|
Kategória: Szüléstörténetek Andrisunk érkezése„Ó, nagyon messze van még a szülés! Hordja még, Anyuka!” Ezt január 26-án délelőtt mondta a kórház ügyeletes nőgyógyásza, miután megvizsgálta a méhszájamat és megnézte a CTG-s papírt. Akkor még nem gondoltam, hogy kevesebb, mint egy nap múlva a kezemben lesz a kisfiam…Ekkor mondta a férjem, hogy biztos egy életerős kisfiú az, és milyen igaza volt! A várandósságom teljesen problémamentes volt, Andrist hol fiúnak, hol lánynak nézték az ultrahangon, de a lelkem mélyén tudtam, hogy most kisfiunk lesz. 2010.02.02-re voltam kiírva, így az ünnepek alatt már jó nagy pocakom volt, ekkor még teljesen jó hangulatban vártam a nagy napot. Azonban január elejétől kezdődtek a hangulatingadozások, a vizesedés, a folyamatos medencei fájdalom, és ezek megnehezítették az utolsó heteket. Féltem a szüléstől. Sokszor hallottam, hogy nem kellene izgulnom, mert már tudom, mi vár rám. Én pont ezért féltem. Tartottam a fájdalomtól, az esetleges komplikációktól, attól, hogyan fog a másfél éves lányom viselkedni, ha én otthon vajúdok… Minden nap elképzeltem a lehető legszebb és legjobb szülést, szerencsémre pont ilyenben volt részem. Január 26-án töltöttem a 39. hetet, és mivel az orvos azt mondta, hogy még nagyon messze van a szülés, én teljesen erre készültem. Teljesen zárt volt a méhszáj, semmilyen fájás nem volt kimutatható, így a legnagyobb nyugalommal álltam neki egy hatalmas adag pogácsát megsütni este, és alig vártam, hogy elaludjon a lányom és elheverjünk a kanapén teázgatva. Én altattam aznap Larit, és ahogy jöttem volna ki a szobájából, sírni kezdett, visszamentem hozzá, de amint ledőltem mellé az ágyra, éreztem, hogy valami meleg önti el a lábamat. Nem akartam elhinni, hogy ez AZ, ez a jel, hogy hamarosan megint szülők leszünk. Úgy éreztem, nem vagyok felkészülve. Furcsán hangzik, de váratlanul ért a dolog, és egyszerre voltam nagyon boldog és nagyon ijedt. Elkezdtünk készülődni, telefonáltam anyunak meg a nővéremnek. Próbáltam Laritól elbúcsúzni, de nem akart odajönni hozzám, nagyon érezte, hogy itt most valami nagy dolog történik. Végül indulás előtt mégis hozzám bújt, és még utoljára megdajkálhattam egykeként, ez nagyon jól esett, és sok erőt adott. Mentőt hívtunk, hogy aztán egész úton azt hallgassuk, hogy ha nincsenek fájásaim, minek hívtunk mentőt… Fél 10-kor érkeztünk a kórházba, a szülésznőm miattunk maradt ott a 12 órás műszak után, feltett CTG-re, amin semmilyen fájástevékenység nem volt kimutatható. Az izgalmunkat Mátéval (a férjemmel) viccelődéssel próbáltuk ellensúlyozni, pl. kitalálta, hogy fogad a többi apukával, hogy kinek a felesége szül meg előbb, és ahogy ültünk éjjel fél 11-kor az üres szülőszobai folyosón megbeszéltük, hogy nem jókor szülök, mert így lemaradunk az egyetlen általunk nézett sorozatról. Az ügyeletes orvos vizsgálata után kiderült, hogy már egy ujjnyira nyitva a méhszáj, de még kb. másfél centi vastag. Abban egyeztünk meg, hogy ha hajnal 2-ig nem indulnak meg a fájások, akkor kapok oxitocint. Ezután előkészítettek, leborotváltak (nem tudom, miért ettől tartottam, pedig semmit nem éreztem), kaptam beöntést (ez sem volt semmi különös) és utána elfoglalhattunk az egyik szuper szülőszobát, ahol volt CD játszó, fürdőszoba, nagy vajúdó kád, labda, kényelmes fotel és egy terebélyes szülőágy is. Beszélgettünk, zenét hallgattunk, sétálgattam, amikor éjfél előtt 10 perccel megéreztem az első fájást, majd 3-4 perc múlva a második következett. Ekkor feltettek CTG-re, ahol rögtön rendes, 70-80 körüli értékeket láttunk. Ekkor kezdett behúzni a fájdalom mély örvénye, éreztem, hogy itt nincs ellenkezés, meg kell adnom magam, és csak a légzésre figyelnem, hogy túléljem valahogy. Máté segítségével átmásztam a vajúdó kádba is, mivel repedt volt a burok csak zuhanyozhattam. Ahogy folyattam a hasamra a forró vizet és néztem, ahogy a víz szalad a lefolyó felé, arra gondoltam, hogy most kinyílik az Élet Kapuja, ahonnan elindul egy kis erecske, aki majd patakká duzzad, és végül egyszer egy hatalmas Folyó lesz, szelíd, de meghatározó. Tudtam, hogy minden fájás előbbre visz, közelebb hozva a születés pillanatát. Minden egyes fájást egyre erősebbnek éreztem, mindig az elviselhetetlenség határát súrolta, hogy aztán a következő fájásnál rájöjjek, hogy még kijjebb tolható a fájdalom határa. A hajnal 2 órás vizsgálatnál 2 ujjnyira voltam nyitva, féltem, hogy még 10 órán át is eltarthat ez az egész. 3 óra körül befutott anyukám is, így már felváltva szorongattam hol az ő kezét, hol Mátéét a szülőágyon ülve. Figyeltem a zenét és közben a lányomra gondoltam, és arra, hogy miket fogunk négyesben csinálni. És sokszor eszembe jutott a nyár, amikor már Andris a hasamban volt és csak ringatóztunk a Balatonon… Próbáltam csupa pozitív emléket felidézni, pozitív gondolatokat sugározni a babám felé, és persze hozzá is beszéltem, hogy ne féljen, jöjjön ki nyugodtan, nagyon szeretjük, várjuk és a világon mindent meg fogunk tenni, hogy boldog élete legyen. Négykor megint megvizsgált Annamari, a szülésznőm, és kiderült, hogy elmúlt 2 óra alatt semmit nem haladt a tágulás. Fájásgyengeség. A gépnek lehet, hogy gyenge, de nekem egyáltalán nem, gondoltam. A baj nem is annyira a fájások erősségével volt, hanem a hosszukkal, éppen elkezdtek volna tágítani, aztán abbamaradtak. Ezért bekötötte az oxitocint, és én ráültem a labdára, hogy minél jobban táguljak. Kértem, hogy szúrjanak EDA-t, holott elhatároztam, hogy nem kérek. Máté a derekamat masszírozta vajúdó olajjal, ami nagyon jól esett, és minden fájásnál belékapaszkodtam. Hihetetlen sokat segített, hogy megint ott volt és segített, támogatott. A szer hatására soha nem tapasztalt erővel jöttek a fájások, nem is nagyon tudtam megszólalni sem. Amikor kérdezték, hogy mit kérek, csak annyit tudtam kinyögni, hogy epidurális érzéstelenítést. Az aneszteziológus éppen műtőben volt, így nem tudtak nekem EDA-t szúrni, ami akkor nagyon rosszul esett, utólag viszont nagyon örülök neki. Ekkor már folyamatosnak éreztem a fájásokat, a kapcsolatom a külvilággal kezdett teljesen megszakadni, csak a légzésemre vonatkozó utasítások jutottak el hozzám, és végig sikerült jól vennem a levegőt. 5 óra 30-kor felsegítettek a szülőágyra, Annamari megvizsgált, és olyat mondott, amit magam sem hittem el: 4 és fél ujjnyira nyitva vagyok, mindjárt szülünk! Gyorsan előkerítette az ügyeletes orvost, aki éppen akkor ébredt fel. 5 óra 40-kor erős székelési ingert éreztem, mondták, ha kell, akkor nyomjak. Egyszerűen még akkor sem hittem el, hogy már ott tartunk. Nyomtam, de nem teljes erőmmel, még így is telesen jól sikerült. Mondták, hogy már látszik a feje, és nagyon hajas baba. Kérdeztem, hogy megnézhetem-e, erre mondták, hogy hajoljak oda. Azért ennyire nem voltam hajlékony nagy hassal. Várnom kellett egy tolófájást nyomás nélkül, majd a következőnél nyomhattam és már kint is volt a mi gyönyörű hajas fiúcskánk: András Milos, alias Driskó. Apukája nagyon büszke, hogy a darab, amit hallgattunk (Messiaen: Quartett az idők végezetéig) pont akkor ért a tetőpontjára, amikor meghallottuk Driskó első sírását. Ezeket a pillanatokat felvettük videóra, és visszanézve teljesen hihetetlen, hogy miközben nekem szinte minden sejtem üvöltött a fájdalomtól, teljesen csendben voltam. Ahogy felsírt, vele együtt én is, és hagyták, hogy a hasamon pihenje ki a nagy út fáradalmait. Rögtön megszületett a méhlepény is, ezután az apukája elvágta a köldökzsinórt, és elvitték mérlegelni a picikénket. 3850 gramm, 57 cm, 35-ös fejkörfogat, 35-ös mellkörfogat, 10/10 Apgar érték és hatalmas hajkorona. Felöltöztették és az apukája kezébe adták, engem pedig elláttak. A méhszájamba került 1-1 öltés, és 4 öltés a hüvelyzáróizomba, itt ugyanis egy fél centit repedtem az előző gátmetszés vonalában. A varrást és az összes többi ellátást nagyon nehezen viseltem, annyira értelmetlennek tűnt az a fájdalom. Ezután végre én is babázhattam, és csak néztem azt a gyönyörű kisfiút, aki addig a hasamban és a szívemben lakott, és most már nekünk kell gondját viselnünk, amíg fel nem nő. Amikor beszívtam az illatát, az első találkozásunk helyszíne rémlett fel, gyönyörű kékvirág illata volt (és van még most is). Nagyon boldog voltam. Andris egyből ügyesen szopizott, és ez azóta is így van. Most már 4 hetes nagyfiú, igazi angyal baba: éjjel nagyokat alszik, ügyesen szopik, hihetetlen tempóban hízik, és nekünk még mindig Ő a világon a legszebb és legjobb kisfiú. A nővérkéje is hamar megbarátkozott vele, és így lett teljes a családunk. (A cikket beküldte: miccer)
|