|
|
Kategória: Munka és terhesség Állást találni kismamakéntMár teljesen padlón vagyok lelkileg. Mindig csak falakba ütközök, mindenhol csak a fejüket rázzák. Pedig nem akarok mást, csak dolgozni, de mivel kismama vagyok, "én ezt mégis hogy képzelem". Senkit nem érdekel az önéletrajzom, hogy hány helyen dolgoztam, milyen tapasztalataim vannak, amint fény derül rá, hogy egy kisgyermeket hordok a szívem alatt, az összes ajtó bezárul....Az én életem is így indult. Tanultam, tapasztaltam, dolgoztam, és igen, én is eljutottam a családalapításhoz. Párommal igazán boldogan éldegéltünk, akkor még albérletben, mikor ez év elején valószínűleg átestem egy korai vetélésen védekezés mellett. Mintha megfordították volna velem a világot. Onnantól semmi máson nem járt az eszem, csakhogy én pedig kisbabát szeretnék. Sok beszélgetés, tervezés, számolás után eljutottunk oda párommal, hogy akkor vágjunk bele. Már a második próbálkozós hónapunkat búcsúztattuk, mikor nekem közbejött még egy búcsú, a munkahelyemtől. Visszaköltöztünk anyósomékhoz, de így is megmaradt a saját életünk, mivel egy külön ház lett a miénk, így csak az udvar volt közös. Akkor sokat gondolkodtunk, hogy leállunk a babaprojekttel, mert egy fizetésből nem élünk meg, de már mindketten annyira benne voltunk lelkileg, hogy nem volt szívünk abbahagyni. És lám, még a baba előtt találtam új munkát. Bízva a legjobbakban, hogy próbaidő alatt ha össze is jön a picur, majd titkolom. Júniusban, mikor már másfél hónapja ott dolgoztam, jött a telefon... Nem kellett többet mennem. Mivel addigra a havi peteérésem megvolt, gondoltam a hónap már úgyis veszett fejsze, de eldöntöttem, halasztjuk a babát. És lám, eltelt két hét, meglett az első pozitív tesztem. Pont mikor kirúgtak, Manócska akörül kerülhetett a pocakomba. Azóta próbálok állást találni, reménytelenül. Próbálkoztam a munkanélkülinél, hogy esetleg egy képzésre bejutni, az fizet is, és bejelentettnek is számít... Persze terhesen felejtsem el, mert onnan nem lehet hiányozni havonta, az orvosi vizsgálatok miatt. Itt volt az első fájdalmas koppanás. Azóta sorra nézem az állásajánlatokat, nyüstölöm az ismerősöket de semmi... Mégis mit képzelek én... Kismamaként dolgozni...? Választottak már ki állásra, hogy mehetek, olyankor én voltam a legboldogabb ember, de amint megtudták hogy mitől gömbölyödik a pocakom, elzárkóztak tőlem. Kérdem én, ha tudok dolgozni, és akarok is, miért hátrány, hogy pocakom van? Tisztába vagyok a munkáltatók helyzetével, nem is akartam én határozatlan idejű szerződést, hogy majd szülés után vissza kelljen venni, megelégedtem volna egy pár hónapos határozott szerződéssel is... De nem.... Munkaügyhöz is fordultam tanácsért, és ami talán megmosolyogható lenne, széttett kezekkel, nagy szemekkel néztek rám, hogy várok ilyen helyzetben segítséget. Hogyan tudnának ők segíteni ebben? Na igen, pont ezzel a kérdéssel fordultam hozzájuk, és ez volt a válasz. Mindenki tanácstalan, mindenki elfordul. Ránk viszont, akik életet hordozunk a méhünkben, senki nem gondol. Talán mert él az a hit, hogy egy kismamát nem lehet kirúgni. Dehogynem. És itt leszögezem, nem csak a próbaidősöket. Egy barátnőmet hosszú évek munkája után rúgták ki, védettség ide vagy oda, szépen kijátszotta a munkáltatója a kiskapukat. De erről nem beszélünk, egy kismama nem keres állást, ha pedig mégis hallunk ilyet, lerázzuk, és minél hamarabb elfelejtjük. Mivel nem egész 3 hónap hiányzik a GYED-emhez, hogy a gyermekemet szép körülmények között nevelhessem, még küzdök. Talán a szülés napjáig küzdeni fogok, de félek, hiába a harc, hiába minden tapasztalat, hiába start kártya, hiába küzdök, ha a munkáltatók levegőnek néznek, hogy az ő lelkiismeretük könnyebb legyen. Kérdem én, hogy akar a társadalom így fennmaradni? Elnézünk az ilyen problémák mellett, de nem gondolunk bele hogy így megszakítjuk a kört: Megszületünk, sokáig csak az a dolgunk hogy tanuljunk, tapasztaljunk. Később jön a munkavállalás. És sokak már nem is mernek reménykedni a családalapításban... 14 hetes kismama (A cikket beküldte: Bébinyuszi09)
|