|
|
Kategória: Szüléstörténetek A csoda megszületéseÚgy döntöttem, elmesélem a napot, ami örökre megváltoztatta az életemet. Megszületett a kisfiam, „megszülettem én” mint anya és „megszülettünk mi” mint család.Furcsa dolog, úgy nyugovóra térni egy nappal szülés előtt, hogy így vagy úgy - ha elindul magától az éjjel akkor úgy, ha nem, akkor reggel elindítják -, de másnap a kezembe foghatom a kisfiamat. Nem is volt túl pihentető az akkori alvás… 25-én reggel 6-ra kellett mennünk, jelentkezni a szülőszobán, hogy az akkor még teljesen zártnak hitt méhszájamat rábírják a nyílásra, majd pedig oxitocin infúzió segítségével fájásokat generáljanak burokrepesztés kíséretében. Megérkezésemkor kiderült, 2 ujjnyira nyitva van a méhszáj, így a gyógyszerre nem volt szükség. Így hát, megkaptam a beöntést, majd 7.15-kor burkot repesztettek, azt mondták 12 körül baba lesz. CTG-re kötöttek, és megkaptam az oxitocint is, ami a fájásaimat erősítette. Az orvosom először olyan 9 óra magasságában jött megvizsgálni. Hihetetlenül megnyugtató volt a jelenléte. Megvizsgált, majd közölte egy bő 3 ujjnyi már, de mivel a fájásaim nem voltak túl intenzívek emeltek az oxitocin adagon. Nagyon gyorsan „átugrottunk” a tágulási szakaszon.... bár igaz a végén már tényleg fájdalmasnak éreztem, de hogy őszinte legyek ennél ezerszer rosszabbra számítottam. A szülésznő - aki fantasztikusan sokat segített, mindent előre mondott, hogy mi következik, hogy haladunk, mire számítsak – mondta, nagyon gyorsan tágulok, különösebben nem látták rajtam a fájdalmakat sem, így 12 előtt baba lesz. Valamint hozzátette, szülésre lettem kitalálva... Nagy segítség volt még a szülőszobán található nagy labda, amire jól esett néha az ágyról átcsücsülni. Beszélgettünk, apa a szülésznő Anikó és én. Telt az idő, erősödtek a fájások, én pedig a monitoron néztem, hogy mennyi van még hátra az összehúzódásból. Nagyon szépen haladtunk, így az orvosom csak óránként nézett rám. Egy idő után már elveszítettem az időérzékemet, nem éreztem két fájás közötti szünetet, pedig akkor még biztosan volt. Aztán a szülésznő megvizsgált, majd gyorsan telefonált. Az orvosomat hívta, aki - kihallottuk a telefonból - azt kérdezte: - Megvan a baba? Anikó mondta: - Nem, de eltűnő méhszáj, és 1 perces toló fájások. És ahogy hallottuk is sajnos, zuhanó szívhang. Kb. 2 percen belül nagy nyüzsgés támadt a szülőszobán, de fura a helyzet, mert adott pillanatban kicsit sem zavart. Mondták, ha úgy érzem, hogy nyomnom kell, nyomjak. Apa tartotta a tarkómat, én hasba vettem a levegőt és nyomtam. Ment is szépen egy darabig, az orvos mondta, hogy már látszik a kobak egy része, viszont valamiért a baba szívhangja minden nyomásnál esett. Oldalra kellett fordulnom és egy párat úgy nyomni - ez igen nehezemre esett - mert akkor némiképpen stabilizálódott a szívhang. Viszont hiába nyomtam, a baba nem mozdult. Már egy pár perce ez volt a helyzet, amikor is az orvosom a szívhangot nézve azt mondta: - Még 2 fájást várunk, ha nem lesz kint, akkor műtét. Mindent beleadtam a következő kettőbe, egy orvos a hasamat nyomta, az én orvosom pedig lent próbált segíteni a kibújásban. De sajnos semmi, egyetlen millimétert sem haladt a babám, viszont a szívhangja még mindig esett. Rám nézett az orvosom a hihetetlenül bizalmat keltő kék szemeivel és azt mondta: - Dóra, megműtöm, jó? Nem várhatunk tovább. Én mondtam: - Jó. Innentől még jobban felgyorsultak az események. Átmásztam a szülőágyról a műtős kocsira és irány a műtő. Altattak, nem volt idő epidurális érzéstelenítésre, minden perc számított. Állítólag 20 perc volt az egész, és én már ébren is voltam, kérdeztem a babával minden rendben van-e. Mindenki megnyugtatott, hogy igen, egészséges, jól van és gyönyörű. 12 óra 37 perckor segítette a világra Lintner tanár úr Ákos Dánielt a kisfiamat, aki 57cm és 3650 grammos volt. Bevittek a szobámba és odahozták nekem Őt. Gyönyörű volt, egészséges, életerős... látszott rajta, hogy őt nem viselték meg a történtek. Én néztem őt, ő nézett engem... én pedig sírtam... aztán ő is elkezdett nyűgölődni, de amikor beszéltem hozzá abbahagyta és figyelt... a nagy óriási kék szemeivel nézett. Fantasztikus volt. Nagyon sajnálom, hogy végül nem úgy alakultak a dolgok teljesen, ahogyan terveztük. Nem sokkal műtét utáni ébredésem után bejött az orvosom, és elmondta, azért nem tudott kibújni Törpicsek úr, mert a nagy mocorgásban maga köré tekerte a köldökzsinórt, ami mint egy hurok visszatartotta. Viszont ahogy kiemelte egyből felsírt, 10-es Apgart kapott. Stramm kölyök :) Őszintén szólva, amíg nem vártam babát nagyon félelmetes dolognak tartottam a szülést. Amikor már tudtam, hogy Valaki készülődik a pocakban, eleinte megpróbáltam a szülésre nem is gondolni, mindig csak az éppen aktuális szépségét meglátni és megélni a várandósságomnak. Ennek köszönhetően rettentően élveztem, és csodálatos időszak volt. Nagyon szerettem „pocakos” lenni. Aztán ahogy egyre közeledett a nagy nap, azon vettem észre magamat, hogy nem félek tőle, ezt is csak mint a „következő lépést” úgy éltem meg. Aztán a szülőszobán, én, aki azt hittem, hogy érzéstelenítésért fogok könyörögni, figyeltem a testemet két fájás között. És a fájdalom tényleg csak az adott percben fájdalom, mert utána egyből nem, és közben azt is tudtam, minél jobban fáj, annál jobb, hiszen annál előbb a kezeimben tarthatom az én kisfiamat. Sokat segített apa megnyugtató jelenléte is, valamint az a felkészültség és profizmus, amit a szülőszobán tapasztaltam az orvosom és a többi segítő orvos, és a szülésznő részéről. (A cikket beküldte: runnic)
|